A Magvető kiadó szerzőit bemutató Somogyi-könyvtári programsorozat részeként Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, kritikus volt pénteken délután a Somogyi-könyvtár vendége az októberi Országos Könyvtári Napok keretében, melyre az írók meghívását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja. A szerzővel idei új kötetéről, írásról, nyelvről és hangoskönyvekről is beszélgettünk.– Az idei könyvhétre jelent meg Az étkezés ártalmasságáról című könyve, melynek alcíme, műfajmegjelölése (?) az, hogy előadás. – Ez egy regény, szűkebb formáját tekintve egy hosszú monológ. A regény egyetlen hősének és beszélőjének előadása egy kultúrház közönsége előtt. – A történet alapján – mondhatni nem szokványosan – mérőpoharakra tagolódik, és tulajdonképpen egy halál előtti monológot olvasunk. Hogy is van ez, didaktikusan kérdezve, miért került most elő ez a téma? – Az előadás közben a hősöm el akarja adni a maga, illetve családja által buherált Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró nevű képződményt, és közben folytonosan iszik a közönség egészségére ebből az italból. Így egyszerű volt az ivások idejével tagolni ezt az egyébként nagyon hömpölygő és nagyon egyben tartott szöveget. Érdekelt egy beszédkényszeres, halálosan kövér ember halál előtti monológja az elrontott életéről. Ennek, ha akarom, van köze az étkezéshez, ha akarom, nincs. De hát a Háború és béke is több mindenről szól, mint a címe. Érdekelt a nagydumás beszéde, a nyelv tulajdonképpen, hiszen az irodalom mi más, mint a nyelv, amiből különféle hogyanokat és miképpeneket állítok elő ugyanabból a nyelvből, amiből mindannyian dolgozunk. Maga a tárgy pedig örökké aktuális. – Ez azért nem egy vidám téma… – Nem. Úgy gondolom, hogy nagyon lehet rajta olykor kínunkban nevetni, de alapjában véve legalábbis tragikomikusnak, vagy tragikusnak mondanám a tárgyat. – Mint a legtöbb Parti-Nagy-szöveget… – Igen, ez egy alapminősége, vagy jellege az én szövegeimnek: a tragikomikusság. A mondatmegmaradás törvénye
– 11 éve érleli a témát, mennyire jönnek automatikusan a sorok egy sokat próbált írónak? – Soha nem jön könnyen mondat, pontosabban soha nem marad könnyen mondat. Jönni könnyű neki, ha az embernek ehhez van képessége és rutinja, csak „ottmaradni” és olyanná lenni a mondatnak, hogy az „maradóképes” legyen egy szövegben, és generálja a következőt, vagy olyan viszonyba lépjen a következővel, hogy az a passzus működjön és megálljon – ez a nehezebb. Hogy nehezebb-e, mint 15-20 évvel ezelőtt volt, vagy könnyebb, nem tudom. Néha azt érzem, nehezebb, mert az ember rengeteg dologról úgy érzi, hogy ha véletlen nem írták meg mások – megírták… – akkor ő maga már papírra vetette. Már nem nagyon tud olyan felhőtlenül megörülni a saját ötleteinek, mint akár 20 éve, ez gát. Másrészről viszont kevesebb az illúziója, ezért talán nyugodtabban dolgozik. – Mégis rábírja a szöveget az „elkészülésre”.– Automatikusan akkor jönnek a mondatok, ha az ember jöveszti őket, hogy egy ilyen bányászati szakkifejezést alkalmazzak. Oda kell ülni minden nap, és ha jönnek, akkor jó, mert az ember ott ül, de ha nem, akkor hiába jönnek… Csak ennyi a recept, vagy a Goethe-féle arányok: 20 százalék zsenialitás, 80 százalék munka. Vagy 30-70-es arány, de lényegében erről van szó. Ez egy mesterség. Az ember be tudja indítani – ha úgy tetszik – a maga prózaíró gépét, akkor az egy darabig üresben darál, mint egy betonkeverő, azután előbb-utóbb elkap valamilyen anyagot, forgatja, és egy idő után megy. Kicsit olyan ez, mint az önindító, az ember reggel leül, és beindítja az önindítót, és előbb-utóbb beindul a motor. Vagy nem. De erre egyébként vannak mindenféle trükkök és rutinok. Nem lehet lemaradni
– Szokott néha íráskényszert érezni? Azt, hogy várják öntől, hogy írjon? – Egyrészt érzem metaforikusan, átvitt értelemben, és konkrétan is, hiszen a legtöbb írást várják valahol, a lapzárta pedig nagyon erős kényszer. Belső íráskényszert, hogy ha én ezt most nem írom meg, akkor meggörbül az emberiség gyémánttengelye, ilyet nagyon ritkán. Úgy se, hogy „Úristen, ha ezt most én nem írom meg, akkor soha nem lesz megírva”. Ha fontos, meg lesz írva, én magam megírom. Tele van könyvekkel a világ, mérhetetlen mennyiségű könyvvel, nem lehet lemaradni semmiről. A kényszer úgy is igaz, hogy az írásról szól az életem – már nem fogok lényegében mást csinálni. De azt hiszem, nem vagyok grafomán. – Nyilván felismer visszatérő témákat, motívumokat a saját szövegeiben, hogyan kezeli őket? – Van, aki azt mondja, hogy az ember egész életében egy könyvet ír. Saját, legbelsőbb hiányai és rettegései, saját kimondhatatlanságai körül kering ezzel az egy könyvvel, amit azután tagol, ki 79, ki 13 páros könyvfedél közé. Az is természetes, hogy a saját témák, toposzok visszatérnek. Én ettől különösebben nem szoktam megijedni. Kétszer ugyanúgy úgyse tudom megírni ugyanazt. És minden újabban az azóta való másságom is benne van. Az ember ilyenkor inkább rájátszik ezekre a hasonlóságokra. Ezzel a súlyosan kövér emberrel már foglalkoztam a Hullámzó Balaton című novellában, amiből a Taxidermia lett. Középhátvédek és futballstadionok
– Említi, hogy sok könyv van a világban – a könyvkiadás válsága miatt azért most mégis sír a szakma. – Sajnos az írók abban az értelemben jogosan sírnak, hogy több nemzedék bizonyos fokig az egzisztenciáját is erre a mesterségre tette – persze nem mondom azt, hogy kizárólag a szépírásra, vagy a regények írására, hanem a literátorságra, aminek pályái katasztrofálisan és mostmár – az utóbbi egy-másfél évben – radikálisan beszűkülnek, és úgy gondolom, ez még csak a kezdet. Nemzedékeknek, sokra tartott és díjakkal kitüntetett íróknak szinte felkopik az álla, és nem azért, mert lusták elmenni máshová dolgozni, hanem azért, mert nincs hová menni… A könyvkiadás ennél több könyvet ilyen kereslet mellett nem nagyon fog tudni produkálni, mindig tőkehiányos marad, és ezt a tőkét a magánmecenatúrától nem remélheti, az államtól pedig mostmár az égvilágon semmit nem remélhet. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az a potenciális kereslet, amit fel lehetne kelteni nemcsak az irodalom, hanem általában a művészetek iránt, szerintem normális országban normális gazdasági viszonyok között so-so el tudná tartani ezt a szcénát. Most jóllehet fogy a közönség, de nem olyan ütemben, hogy teljes elfordulása miatt mennének tönkre ezek a szakmák, hanem a közönség elszegényedése, vagy az állam elfordulása miatt. Sehol a világon nem lehet a magasművészeteket állami segédlet nélkül működtetni, még a legolcsóbb irodalmat sem, nemhogy a roppant drága zenei, vagy színházi életet. De amióta az eszemet tudom, a könyvkiadás, az írók egzisztenciája válságban van. – Van kiút? – Ezen paradox módon az fog segíteni, mikor egy csomó irodalmi mű feladja a papírformát, és felköltözik a hálóra. Egyre több kiadó lesz, ami kicsi letöltési pénzekért csak a hálón jelenteti meg a könyveket, ezzel megspórolva azt a tetemes nyomdaköltséget, ami most a könyv árának nagy része. Viszont innentől kezdve sok magyar nyomda végképp lehúzhatja a redőnyt, munkanélkülieket hagyva magva után… Azt látom, a jövő mégis errefelé megy, és a magánmecenatúra így-úgy bizonyos projekteket, könyveket, esetleg kiadókat valamennyire el tud tartani, csak ahhoz kellene egy olyan mintázat, az elit olyan viselkedéskultúra és értékrendszere, amelyben a kultúra és a művészet valamennyire benne van. A most regnáló és képződő elitnek az értékrendszerében ez nincs benne. Sem a nemzeti, sem az általuk nem nemzetinek nevezett egyformán – középhátvédek vannak benne és futballstadionok – Hogy áll a rádiójátékhoz, illetve a hangoskönyvhöz? A Grafitneszt vagy a Hősöm terét is átültette már audioformába. – Hangjátékkal mostmár húsz éve foglalkozom. Nagyon fontosnak és izgalmasnak tartottam már akkor is, amikor még nem az interneten keresztül terjedt, mostanra viszont kikoptak mögüle a szervezeti keretek és a jól felszerelt stúdiók – ma nagyon nehéz kifizetni ennek költségeit. Ami a hangoskönyvet illeti, azt látom, hogy annak a piaca továbbra sem tud igazán lábra kapni, szintén az előbbi okok miatt, pedig a közönség nagy része egyre inkább hallgat, mint olvas irodalmat. Ezt egyszerűen tudomásul kell venni, és abban lehet bízni, hogy a meghallgatott irodalmat aztán előbb-utóbb a kezébe is veszi. Ezért ezeket a műfajokat az olvasóvá nevelés nem megvetendő formájának tartom.
