Kultúra

Filmkritika: Sorsügynökség

2011. szeptember 18., vasárnap

„Számomra csak azok a döntések maradtak, amelyeket én hozok! És én őt választom!”

A Sorsügynökség című film egy olyan, mindenkit foglalkoztató kérdéskörrel foglalkozik, mint a Sors útjai.

Amelyek igaz, hogy legtöbbünk számára kifürkészhetetlenek, most azonban mégis lehetőséget kapunk a kutatgatásukra. Bepillanthatunk a kulisszák mögé, ahol – ha kérdéseinkre nem is kapunk lezárt válaszokat – érdekes feleleteket láthatunk. A film főként a következő dilemmákat bontja ki cselekményében: vajon mi irányítja életünket, eleve el van-e rendelve utunk minden történése, s ha igen, lehet-e ezen változtatni, vagy meddő próbálkozás harcolni a már eleve elrendezett sorsvonal megváltoztatásáért. Történetünk középpontjában

David Norris

áll (

Matt Damon

), aki politikusi karrierje csúcspontjához közeledik, amikor az egyik napilap tudósít egy ártatlan bakijáról: éppen oda nem való viccet süt el egy kampányülésen. Hiába a jól felépített image, David pontjai azonnal zuhanni kezdenek, s a választási időszak utolsó napjának végső óráin már tudja, nem fogják szenátorrá választani. Éppen lemondó beszédét fogalmazza meg a végeredmény kihirdetése előtti utolsó percekben, egy férfi mosdóban, amikor találkozik

Elise

-szel (

Emily Blunt

). A fiatal nő nagy hatással van a férfira, a hirtelen jött szenvedélyes csók mellett talán még erőteljesebb bizonyíték erre, hogy záróbeszédében végül felvállalja önmagát és őszintén nyilatkozik. David nem kesereg az elvesztett választás miatt sokáig, azonnal feláll a vereséget követően. Munkába menet ismét összefut Elise-szel a buszon, s a nő megadja neki a telefonszámát is. Minden szép és jó, amikor azonban a férfi beér az irodába, minden összekuszálódik. Olyat lát, amit nem lenne szabad: szemtanúja lesz, ahogyan az úgynevezett Kiigazító Csoport újraalkotja munkatársai elméjének egy részét. Ezzel a hirtelen jött, sokkoló információhalmazzal azonban még tudna is mit kezdeni, azzal szemben azonban már nem képes megértést tanúsítani, hogy megtiltják neki az Elise-szel való bárminemű kapcsolatot. A rendező,

George Nolfi Philip K. Dick

novellájából készítette alkotását, noha az irodalmi anyagból mindössze az alapkoncepciót vette át, s a szerelmi szál kibontására helyezte inkább a hangsúlyt. Ennek következtében a sci-fi rajongók bizonyára elégedetlenek lesznek a végeredménnyel, ez a film ugyanis inkább sorolható a romantika műfajához, mint a tudományos-fantasztikum világához. Az érzelmi szál túlsúlya azonban javára válik a filmnek, mert a néző nem a látványt veszi észre elsősorban a történet kibontakozása közben, hanem szembesül azokkal a fontos és dilemmateljes kérdésekkel, amelyek minden ember életét megérintik valamilyen szinten. A film ugyanis olyan kérdéseket vet fel, amely vélhetőleg már mindannyiunk életében megfogalmazódtak valamilyen szinten: miért tartok éppen arra, amerre? Vannak –e véletlenek? Valóban létezik –e a szabad akarat? A film nem ad konkrét és kész válaszokat, egy szint után teljesen a néző szubjektív véleményére bízza ezen dolgok eldöntését. Ugyanakkor erőteljesen sugall: semmi sincs kőbe vésve sorsunkat illetően, van egy bizonyos útvonal, de ez az út meglehetősen szerteágazó. Döntéseink függvényében letérhetünk róla, s újraírhatjuk személyes történetünket. Minden döntésünknek azonban következményei vannak, amelyek nem csak ránk hatnak, hanem a környezetünkben élőkre is. Olybá tűnik, hogy ez egy rendkívül összetett és kesze – kusza hálózat, ugyanakkor izgalmas lehet a felfedezés, hogy nem feltétlenül kell beletörődnünk sorsunkba. Ami a vallási háttér körét illeti, nagyfokú a keresztény motívumok jelenléte a filmben, hiszen egy Isten-szerű valami/valaki irányítja, írja az emberek életét (ami/aki „természetesen” láthatatlan), s ahhoz, hogy minden a terv szerint haladjon, az angyalok segítségét veszi ez a valami/valaki igénybe. A történet egésze azonban éppen arról szól, hogy ezek a megírt tervek nem állandóak, felülíródhatnak. Az, hogy az újrarajzolás miért történhet meg, nem derül ki. Amikor ugyanis válaszolna hőseinknek ( s nekünk is) az angyal erre, megszakítja egy másik „kollégája”. Az angyalok rendszerben való ábrázolása szintén keresztényi vonás: vannak főangyalok és alattuk több szinten léteznek és dolgoznak mások. Ezen motívumok végett megy át a film a misztikus kategóriába, s távolodik el a sci-fi világától némileg. Külső megjelenésük tekintetében rendkívül ötletesnek találtam azt a hétköznapi formát, amelyben megjelentek ezek a lények: sötét színű, „emberi” öltözék, kalappal a fejükön. A kalap, mint „átjáró eszköz” funkcionált a megszokott szárnyak helyett. Láthatóak az emberek számára, köztük járnak, s terelgetik a helyes (jelen esetben a megírt) irány felé őket. Ami a műfaji sokszínűség egyéb összetevő színét illeti (a misztikus, sci-fi és romantikus kategórián kívül), a thriller - jelleg árnyalja kissé a végeredményt: David ugyanis menekül ezek elől az „emberek” elől, akik veszélyt jelentenek rá nézve, hiszen folyton azon munkálkodnak, hogy szerelmével ne tudjon együtt lenni. Ha azonban David-nek mégis sikerül kijátszania őket, s hogy ha ráadásul még be is számol a kulisszák mögöttiről Elise-nek, vagy bármely embertársának, akkor ezesetben szó nélkül törlik a teljes memóriáját és személyiségét: fenyegető a jelenlétük, üldözésük tehát. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az angyalok azért vannak, hogy hősünket segítsék, még akkor is, ha ez ellentétes az ő aktuális vágyaival. A thriller tehát inkább jelzés szintjén van jelen ebben az alkotásban. Mindenképpen kiemelendő a látvány, noha ez a film legvégén érzékletes igazán. A szereplők játéka és az érdekes történet az, amely megalapozza a sztorit. Matt Damon és Emily Blunt izzanak, egymással rezegnek végig a cselekmény során. Mindkét színész élettel tölti meg karakterét, a „természetfeletti” témával mintegy szembehelyezkedve nem válnak maguk is emberfeletti hősökké, hétköznapi, életszerű figurák maradnak. Ettől lesz karakterük annyira közel álló a nézőhöz, s ettől tudja bemutatni azt a folyamatot, amely mindannyiunk sajátja: a nap mint nap döntéseket hozó, szenvedő, érző emberi lények cselekedeteit.