Kevés olyan operaénekes van ma Magyarországon, aki 50 évig hűségesen szolgál egy vidéki színházat, és még akkor sem hagyja el, amikor érzi, nincs már helye a sok fiatal önjelölt „zsenitehetség” között. Gyimesi Kálmán, mert róla van szó, mindig is a műmegvalósító színházban hitt és nem az önmegvalósítóban. Voltak is ebből származó konfliktusai, de ő nem adta fel, makacsul úszott az ár ellen, még ha mellőzték is emiatt. Most, 78 évesen díszpolgári címmel tüntette ki Szeged önkormányzata. - Nagyon szerettem az édesanyámat, aki sokat harcolt értem a tanárokkal, igazgatókkal, az élettel, s megtanított sütni, főzni, ami talán az életben a legfontosabb. Nagyon gyakran én főztem, miközben ő irányított a konyhában. A pályám Kisvárdáról indult, egyetemen, főiskolán kívül minden volt ott, gimnázium, tanítónőképző. Május 21-én lesz 100 éves az a gimnázium, ahova 8 évig jártam, ahol érettségiztem. Nem tudok menni, mert éppen akkor veszem át a szegedi díszpolgári elismerést. Nagyon várnak, sajnálják, hogy nem lehetek ott, mert számítottak rá, majd énekelek is nekik valamit. Kulikám – így hívtak a gimnáziumban is –, jössz-e, kérdezik. Nagyon jólesik, mert akkor visszajön az édesanyám becézése is: kisfiam, Kulikám. Olyan szép szó ez, szolgálatkészség van benne, szeretet. Ha sokat van valakivel együtt az ember, nyilván súrlódások is előfordulnak. Egyszer a Szabadtérin a Cigánybárót játszottuk. Mondtam anyámnak, mama, későn jövök haza, előadás van. Hazajöttem háromnegyed 3-kor hajnalban, itt állt a folyosón, s kérdőre vont: hol kurválkodtál ennyi ideig. Kilencvenhét éves volt ekkor. Mama, elmondtam, hogy a világítást nem lehet nappal beállítani, csak este, érted, Iluskám. Kimegyek, és majd én rendet csinálok, mondta. Ilyen erős asszony kell, aki tud beszélni a rendezővel, mi nem tudunk. Minden reggel vittem neki a kávét az ágyba. Volt, hogy 5 órakor felkelt és kérdezte, mikor isszuk a kávét. Óriási volt. Velünk élt haláláig, azóta is őrzöm a cipőjét, papucsát, én ilyen típusú ember vagyok. Más angol fontot gyűjt. Nem lettem volna biztos boldogabb, ha 10 házam vagy 50 Mercedes kocsim lett volna. Így voltam boldog, hogy minden nap tudtam a mamának csinálni kávét, vagy lemehettünk együtt sétálni. Évek óta hagyománynak számít Szegeden, hogy a város újdonsült díszpolgára örökbe fogad egy könyvet a Somogyi-könyvtár állományából. Gyimesi Kálmán operaénekes is csatlakozik-e tradícióhoz, május 22-én, vasárnap, délelőtt 11 órakor kerül sor az ünnepélyes könyv-örökbefogadásra, a Somogyi-könyvtár I. emeleti folyóirat-olvasótermében.
- Minden előadására elkísérte az édesanyja is? - Sok mindent látott. Mikor megyünk színházba, kérdezte. Estére. Mi megy? A Traviata. Azt megnézem, mondta. Olyan még nem volt, amire azt mondta volna, hogy azt nem nézi meg. - Külföldön is dolgozott, Olaszországban 2 évig volt ösztöndíjas, Németországba hívták, mégis itthon maradt. Nem bánta meg? - Maradtam. A pénz annyira nem vonzott. A nagyobb hiba, hogy ezzel élni kell, nem visszaélni. Visszaéltek vele sokan, azt mondták, ez úgysem megy el, így lemaradtam mindenről. - A vidék-főváros ellentét is közrejátszott karriere alakulásában? - Ez is tényező volt. Engem Vaszy Viktor igazgató hívott Szegedre. Szépen haladt a szekerem, a díjak is megtaláltak, szerepekre, fizetésre nem volt panaszom. Aztán ez megváltozott, és teljesen dekadens irányba fordult. Ha elmész megnézni a moziban a Metropolitan előadásait, akkor mindig látod a Placido Domingót vagy ilyen, vagy olyan szerepben. Most tenort énekel, most hősbaritont, majd bariton, most konferál. Mindenütt vannak szent tehenek. Szegeden is volt ilyen. A körül forgott az egész város kulturális élete. Ez nagy hiba. Vaszy igazgató után rohamosan esett vissza a színház és az operajátszás színvonala. Nézd meg, hol van ma. Egy nagyon rossz vidéki társulat, nem is jegyzik. Ötvenedik szezonomat kezdem el most augusztus elsején. Körülöttem mindenki minden díjat megkapott, a férfiak csak a hős anya és a legjobb fejőnő díjat nem kapták meg. - Ez idáig elkerülték a díjak, kitüntetések. - A díj az teljesen más, mint a kitüntetés. Amit most átveszek, az kitüntetés, Szeged város kitüntet e csodálatos elismeréssel. Boldog vagyok, hogy elértem, nagyon megtisztel. Kapok a polgármestertől egy kézfogást, kapok valami emblémát, díszsírhelyet. Még nem szeretnék meghalni. Mellettem teljesen elmentek az emberek. - Jó sok igazgatót elnyűtt már a színházban, a mondottak mindenkire egyformán vonatkoznak? - Mindegyikre vonatkozik. Vaszy igazgató volt a legjobb, ő meg tudta határozni, kivel tud dolgozni. Pál Tamás osztálytársam volt, Oberfrank Géza is. Az államvizsgáján én énekeltem. Ők sokat tudtak énrólam, én meg róluk. Ezeket a barátokat „szilvafa” korukból ismerem, ahogy ők is engem. Ez nem jó. Amíg haverok voltunk, mindig jó színházról álmodoztunk. Adjál valakinek hatalmat, rögtön megtudod, kicsoda. Ez mindegyikre vonatkozik. A túlzott ismeretség ugyanolyan rossz, mint az ismeretlenség. Kell egy középút. Vaszy igazgató között és közöttem apa fiú viszony uralkodott. Akikről az imént beszéltem, azoktól mind idősebb voltam, mindegyik okos gurunak tartotta magát, zseninek. Soha nem hittem ebben. Egy műcentrikus színházat bármilyen formában elfogadok, de egy önmegvalósítót, amely csak rólam és az én zsenialitásomról fog szólni, azt nem tudok. Nagyon jó tanáraim voltak a Zeneakadémián, sok jó rendezővel, karmesterrel dolgoztam hosszú karrierem során. A rendezés egy külön szakma, ma bárki bejön az utcáról és rendez. Olyan darabokat, amelyek óriási tapasztalattal rendelkezők számára is kihívást jelentenek. A másik, nincs társulat. Hiányzik a tisztelet, az újítási kedv. Csak harc van egy díjért, a pénzért, azért, hogy egzisztenciám legyen, és én legyek az okos. A mű teljesen eltűnik. Országos visszaesés tapasztalható, ami sok mindenből adódik. A Macskákban mondja egy helyütt Haumann Péter: „én mondom, rosszak a színi iskolák, visszasírhatnánk Viktória aranykorát. /Ha nem kell a legendás színész, s rutin, mert ki színpadra jön, nem tudja, bent van vagy kint.” Ezzel a mondattal helyre tesz mindent. Mint mondtam, a műmegvalósító színházban hiszek, az önmegvalósító színházba nem. Bizonyos dolgokat lehet modernizálni, lehet értelmezni, de alapdolgokat nem. A stabil falakat nem lehet tetszés szerint ide-oda tologatni, mert összedől a ház. Azt tanultam apámtól, ha nekem 10 forintom van, akkor nem 20-at költök, hanem 6-ot, és 4-et tartalékolok. Ez mindenben így kell legyen. - Az általa vázolt állapotok miatt nem ludas a politika is, hiszen mindenki a saját jelöltjét nyomja, nem mindig számít a szakértelem? - Nagyon. Teljesen mindegy, melyik oldal. Ezek óriási hibák, mert tönkretesznek egy olyan színházat, mint amilyen Szegeden is működik. Cizellált tartalommal kellene megtölteni, hogy a közönség ne Budapestre járjon Szegedről busszal színházat nézni. A busz a Rókusi templom elől indul minden héten, mennek fel vagy prózát vagy operettet nézni. Miközben a mi 3 tagozatos, több százmilliós költségvetésű színházunkba be se teszik a lábukat. Ma átestünk a traktor másik oldalára, pedig nem lenne baj, ha végre már rajra ülnénk. - A politikába hogyan csöppent bele, hiszen 12 évig önkormányzati képviselő volt, különböző bizottságokat irányított. - Mint Pilátus a krédóba. A kollégáim állandóan molesztáltak, be kellene lépnem, hogy ne csak kívülről beszéljek. Futballozni is az tud, aki a pályán van, nem az, aki bekiabál. Elindultam, és pechemre, ebben a 10-es kerületben én voltam az első „ krematorikus” ember. Nagy hiba volt. - Azt mondják, a művészt kétféleképpen lehet tönkretenni, ha nem adunk neki szerepeket, és ha agyonjátszatjuk. - Valóban. Vagy telepakolják szerepekkel, hogy tönkremegy a hangja rövid idő alatt, vagy az ellenkezője történik, semmit nem kap. Ha az utóbbi következik be, akkor lelazul, sok mindent elfelejt, az izomzat, a hang állóképessége megváltozik. Az operaénekes olyan, mint egy sportoló. Formában kell lennie. Ahhoz, hogy meglegyen a hang állóképessége, meg kell legyen a testé is. Arról nem is beszélve, hogy nem is lehet énekes, akinek nincs álma. Fiatal korban mondjuk, istenem, hej, majd amikor én a Traviatát énekelem, az öreg papát vagy a Rigolettót. Ahogy az ember öregszik, erről is lemarad, meg a másikról is. - A ’90-es évek elején nyilatkozta, hogy el kell még énekelnie a Falstaffot. Azóta összejött? - Sajnos, idehaza soha nem tudtam elénekelni. Debrecenben igen, mert oda meghívtak, de „csak” Fordot énekeltem, Falstaff ellenlábasát. Csak hát a darabot nem úgy hívják, hogy Ford, hanem úgy, hogy Falstaff. Hetvennyolc éves vagyok, most már letettem erről az álmomról. - Ha valaki mégis megkínálná a szereppel? - Nagyon át kellene gondolni, megnézni, mit bírna el a hangom. Három felvonást két és fél-három órán át kell énekelni, ez nagyon sok. Azt is figyelembe kell venni, hogy komoly, 5 órás műtéten estem át, műanyag ereim vannak, nyilván fizikailag sem bírnám a megterhelést. - Kicsit megkésve, de ahogy mondani szokták, annál nagyobb szeretettel ítélték most oda a díszpolgári címet. - Nagyon örvendek, nagy megtiszteltetés számomra ez a díj. Van már Pro Urbe díjam, Dömötör-díjam, amit az egész életművemért kaptam, Juhász Gyula-díjam, nem panaszkodhatom. 55 éve vagyok a pályán, előtte 3 év „aperitif” volt, az 58 esztendő. Augusztus elsején leszek 50 éve a szegedi színházban. A pesti operában az örökös tagok minden évben 3 hónap pluszt kapnak, miközben a fizetésük az itteni 3-4-szerese. Ekkora különbség van. Ha én kapok 100 ezret, ő kap 400-at. Kis vízben kis halak, nagy vízben nagy halak. A vége meg úgyis az lesz, hogy a cápák megeszik a nagy halakat is. - Felkészültsége, tapasztalata okán soha, senki nem kínálta fel az igazgatói posztot? - Soha. Mások operát meg viperát rendeznek, mindent csinálnak. Sajnálom. Legjobban azonban Placido Domingót sajnálom. Tavaly voltam a fiammal New Yorkban és mindenfele csak Placidó-posztereket láttunk. Domingó Toscát énekel, Rigolettót. Ez utóbbit láttam is a tévében, nagyon rossz volt. Nem szabad bebizonyítani, hogy ezt már nem tudom elénekelni. Az emberek megeszik, mert 10-ből 7 laikus, a 7 pedig lepontozza a 3 hozzáértőt. - Nem szólnak neki a menedzserek, az udvartartása, hogy mégsem kéne? - Megveszik, Klárafalván, Szegeden, Kisvárdán, s mondják, nézd, Placido mindent tud. Ez borzasztó. Az orvostudomány sokkal etikusabb, ott életről és halálról van szó. Nincs mellébeszélés. Nálunk mindenki mindent tud, s ez rettenetes. - A lakása tele van Mária- és Jézus-képekkel, -szobrokkal. Vallásos? - Igen, mélységesen, és van saját számmisztikám is. Jézus 33 évig élt, s én 1933-ban születtem, május 13-án, 7 hónapra. Október 13-án van a nevem napja. 1917. május 13-án 3 gyereknek Fatimában, Portugáliában megjelent a Szűzanya. Május 13-án lőtték meg a pápát. A Szűzanya segített nekem, hogy születésem után életben maradjak. Ha el vagyok kenődve, magamhoz veszem a szobrát, mindig megvigasztal. Ő számomra a legfontosabb, na meg a fiam. - A rengeteg eljátszott szerep közül megmaradt valami az utókornak, lemezre, CD-re, szalagra gondolok? - Soha semmi. Önszorgalomból néhány hangfelvételt megőriztem, de hanghordozón nem adtak ki semmit. Se párttag, se más felekezet tagja nem voltam. Ezt csináltam, felvállaltam, vissza is kaptam mindent. Az én lelkiismeretem nyugodt. Pénzem sem volt, hogy saját magam elkészíttessem és kiadjam a dolgaimat. Amit esetleg a tv vagy a rádió felvett, azt le is törölték. Egy-két fölvételt megtalált az egyik zenei szerkesztő barátom, el is küldte, azt őrzöm. Az országban én csináltam Danton halálát, Peer Gyntet, 16 Verdit, Villont, 16 modern operát, ebből 7-8 csak az én szereplésemmel ment Szegeden. Ezek mind le lettek törölve. Mondják a piacon, ha meglátnak: jaj, művész úr, a maga Papagenóját soha sem felejtjük el. Hol van az már, 35 évvel ezelőtt fiatalember voltam, és szaltóztam a színpadon, mindent csináltam. Az ismerősök felkínálták a segítségüket, de félő, hogy most már nem lesz a dologból semmi. 
