Az ide borfesztiválon 5 éves lett egy alföldi borász nagyságát, az alföld gyümölcsös szépségét már a csúnya előítéletek korában felfedező társaság. Nem biztos, de sokan mégis úgy tartják, hogy eme egyre bővülő közösség missziós borfogyasztásának is köszönhető, hogy Soltvadkert, Ásotthalom, Pusztamérges, Csongrád szőlőfürtökké terebélyesedett pontok lettek a térképeken. A Frittmann Baráti Kör 2006. május 18-án alakult. A történet röviden annyi, hogy az alapítók közül két borissza a 2005-ös Szegedi Borfesztiválon megismerkedett a kékfrankos rozéval, egy év múltán betért a Templomkert nevű hangulatos, árnyékos étterembe a Honvéd téren, és a borkínálatok között ismerős címkét fedeztek fel: Frittmann. Délután kettőkor rendelték meg az első üveget, megérkeztek a cimborák, s este tizenegy órára az egész rozé-készlet elfogyott; megalakult a kör. A későbbi hivatalos alapítás a Szegedi Egyetem nevű újság akkori műhelyéhez kötődik, fiatal újságírókhoz, s a főszerkesztőhöz, Dlusztus Imréhez, aki borszakíróként az alföld egyik első alkimistáinak, a Frittmann testvéreknek boraival megismertette a tudásra, s más csodákra szomjas ifjú tollforgató tanoncokat. Azóta e fészek elengedte fiókáit, s ki-ki a maga világában próbál kis csodákat varázsolni, amihez gyakran hívja segítségül az örökifjú kékfrankos rozét, s angyaltársait, a barackos Irsait, a bizsergető Ezerjót, az ősi illatokkal parázsló fűszeres Kadarkát és a távolba révedő, nyugodt, fanyarmosolyú Kékfrankost, ünnepekkor a bodzás Sauvignon Blanc-t, vagy a mélyrubin, vörösgyűmölcsös, torokölelő Cabernet Franc-t. A Templomkert hétfői
De a kör tevékenység nemcsak az ivásról szól. A Frittmann Baráti Kör amellett, hogy hódol a magyar gasztronómiai élvezetnek, célul tűzte ki az alföldi bor népszerűsítését, az előítéletek teljes felszámolását. Szellemi műhelyként kulturális feladatokat is bátran teljesít. Igyekszik kapcsolatokat ápolni a déli régió nevesebb borászaival is. A tagok közül mindenki a maga területén próbál tevékenykedni, az alföldi bort, a borhoz kapcsolódó szellemiséget, kultúrát népszerűsíteni, ápolni. A Szegeden maradt tagok szinte heti rendszerességgel tartottak a Templomkertben Frittmann-hétfőket, amikor néhány palack bor, fröccsös könnyedség mellett születtek meg különböző tervek, ötletek (mint például a Petri Csathó est, vagy a Belga zenekarnak elkészített oklevél, s ajándék), vagy csak mély beszélgetések, olykor heves viták… Azóta sok minden változott, hiszen a fiatalokból szülők lettek, így a heti találkozások ritkultak, de a kör megmaradt és egy-egy pohár Frittmann társaságában még mindig születnek csodák. A Frittmann-jelenség és az a bizonyos rozé
„A szádnak higgy. Az érzékszerveid alapján tapasztald, az elméden keresztül mérd meg azokat az információkat, amiket a bortól kapsz, ne dőlj be a sztereotípiáknak, erről szól a Frittmann-jelenség is” – avatott be egy boros igazságba minket Dlusztus Imre, akivel az öt éves évforduló estéjén beszélgettünk egy palack Günzer után Frittmann Ezerjójával „pihenve”. „Még 1995-ben az általam irányított Délmagyarország kezdte a borfesztivált szervezni, már akkor belecsöppentem a zsűrizésbe, s az ötödik évben találkoztam egy kékfrankos rozéval. Mondtam a mellettem ülő szakembereknek, borászoknak, hogy ez eszméletlenül jó. A szakmai zsűri kissé kétkedve fogadta lelkesedésemet, gondolhatták, hogy egy borszerelmes újságíró örömködése. Aztán végigmentünk a soron, majd bátorkodtam kérni, hogy kóstoljuk vissza az elsőt. Azt tudni kell, hogy 2000-ben nem nagyon voltak még erős savtartalmú rozék, ez viszont nagyon is annak hatott. Újrapontoztattam minden zsűrivel a bort, és nagyaranyérmes lett. Ez után derült ki, hogy az 1999-es Frittmann-rozét választottuk a legjobbnak, s a nedű el is nyerte akkor a fesztivál bora díjat” – mesélt a borszakíró a ma már országos hírű borról. „Persze, amint meghallottam, hogy Soltvadkert, rögtön én is a sztereotípiákhoz csapódtam, pedig mindig is küzdöttem ellenük, talán akkor végleg fel is számoltam.” Dlusztus Imre missziós tevékenységként is jellemezte azt a korszakot, mikor az alföldi borokkal agitálta az előítéletekkel fertőzött borisszákat. „Emlékszem 2005-ben a Dugonics téren egy boros stand települt ki néhány hétre, én minden este ott voltam, és figyeltem a reakciókat, a borfogyasztási szokásokat, újságíróként is érdekelt az ügy. Egyik délután két ügyvédjelölt egyetemista dehonesztáló megjegyzéseket tettek az alföldi borokra. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy meghívhatom-e őket egy Frittmann-borra. Leültünk beszélgettünk, és Frittmannt ittunk, mire elfogyott néhány palack már szinte le akartak térdelni elnézést kérni az előítéleteik miatt – hozzáteszem már nemigen voltak szomjasak. Most, az idei fesztivál városházi fogadásán közülük az egyik immár ügyvédként odajött hozzám, hozta a feleségét is bemutatni és elmondta, hogy azóta nyitott ember, soha nem ítélkezik kóstolás előtt az alföldi borokról” – emlékezett vissza a Szegedi Egyetem főszerkesztője, majd koccintott az asztalnál ülő két egykori tanítványával.
