Áprilisi Tiszatáj Olasz Sándorra emlékezve

A Tiszatáj közelmúltban elhunyt főszerkesztőjére, Olasz Sándorra emlékeznek a folyóirat áprilisi számában munkatársai, barátai, kollégái. „Panaszkodni soha nem hallottam. Legfeljebb aggódni. Akkor sem önmagáért, hanem méltóan egy XXI. századi demokratához, a jelenért, a jövőért” - búcsúzik jó barátjától Sándor Iván.

Pál József

az elhunyt nyitottságát, mások iránti született bizalmát, csalhatatlan minőségérzékét hangsúlyozta, amely segítségével oly biztosan vezette az ellentétek sújtotta irodalmi életünkben a folyóiratot.

Olasz Sándor

beosztottja, majd hosszú éveken át „szoba-társa” volt a Modern Magyar Irodalom Tanszékén

Cserjés Katalin

, aki Elszáll-e a lélek? című búcsúszövegében a tanszékvezető rendkívüli munkabírását és szorgalmát, páratlan munkafegyelmét emelte ki, pózoktól és allűröktől mentes habitusát, ahogyan a személyes dolgait mindig a munka mögé helyezte. A folyóirat versrovatában

Báger Gusztáv

és az immár klasszikusnak számító

Juhász Ferenc

költeményeit, valamint az RMDSZ egykori költő-elnöke,

Markó Béla

, a szegedi

Tarnai László

és

Karácsonyi Zsolt

alkotásait olvashatjuk. Az utóbbival

Kovács Flóra

készített net-interjút,

Pál Katalin

pedig az Igazi nyár című verseskötetét ismertette a Mérlegen rovatban, megállapítva, A szív és a test vitája ciklus

Villon

párbeszédes formában megírt balladájától örökölte nevét, tulajdonképpen a nagy francia előd opusának újraírása.

Karácsonyi Zsolt

verseskötetében folyamatosan kettős játékot űz az olvasóval: „Időről-időre versbe bújik, maszkokat, álarcokat vesz fel, majd egy számára tetsző pillanatban kikacsint mögülük a közönségnek.” A prózarovatban a felvidéki

Grendel Lajos

és a délvidéki

Szatmári István

, továbbá Márton László kitűnő novellája szerepel,

Tóth Gabriella

Psyché-analízis című izgalmas, feminista tanulmánya pedig

Weöres Sándor

munkásságával foglalkozik. „Talán nincs is a magyar irodalomban még egy olyan költő, akinek a költészetében olyan sokféle változatban jelennek meg a nőalakok, mint éppen Weöres Sándornál.” A vizsgálatra kétségtelenül a Psyché-ciklus a legalkalmasabb, hiszen a fiktív főhősnő - korát jóval megelőzve - egy posztmodern játékot játszik le irodalmunkban, régebbi korok stílusában szól hozzánk, mintegy alternatív történelmi kort fest az olvasó elé. Teste ugyan női, lelke azonban férfiúi. „Weöres másoknál nagyobb mértékben képes más költők hangját elsajátítani.” Ez nála odáig megy, hogy asszonyi álarcot ölt, s az olvasóval – akárcsak később

Esterházy

vagy

Parti-Nagy Lajos

, azt próbálja elhitetni, hogy a megszólaló tudat egy nőé. A tanulmányból kiderül, miként sikerült ez a kísérlet. Az Örökség rovatban

Simon Melinda

Az 1488-1800 közötti magyar kiadói és nyomdászjelvények mottói című dolgozatában joggal állapítja meg, hogy „a kiadók és nyomdászok által használt jelvények művelődéstörténetünk fontos forrásaiként szolgálnak: segítségükkel azonosíthatjuk egy-egy könyv készítőjét, a kiadvány megjelenésének időpontját vagy valamely művész tevékenységének helyét.” „A szövegek legnagyobb erénye a letisztult nyelv, amely soha nem tolakodik a lényeg elé, bármi legyen is az” – állapítja meg

Zalán Tibor

Göncölszekér című prózakötetéről

Boldog Zoltán

. A már említett Grendel Lajos ezúttal más szerepben A modern magyar irodalom története (Magyar líra és epika a XX. században) című 500 oldalas, grandiózus, nyelvhasználatában és stílusában is kiemelkedően sikeres művét

Bod Péter

méltatja: „okos, figyelmes, érzékeny, nagy műveltséggel bíró elemző kalauzolja végig olvasóit egy évszázad literatúráján. Grendel személyében olyan elemzőt tisztelhetünk, aki belülről látta és látja az irodalmat…”. Az irodalomtörténet regényként olvasható, laikusok, de érdeklődő olvasók, középiskolások, felsőoktatásban tanulók irodalmi szemléletet, hozzáállást, értelmezői attitűdöket is ebből a valóban korszerű kötetből sajátíthatnak el. A vajdasági származású

Kollár Árpád

Nem Szarajevó című verseskötete „egyike a legszebben, legigényesebben kiállított magyar versesköteteknek, amelyet az utóbbi időben kézbe vehettünk” – állítja a műről

Mikola Gyöngyi

. Elmélyült recenziójában meggyőzően igazolja fenti állítását. A folyóirat képzőművészeti blokkjában

Szuromi Pál

a vásárhelyi születésű, Franciaországban óriási karriert befutott

Lucien Hervé

fotókiállításáról és

Dömötör Mihály

, a világhírű földije tiszteletére megrendezett, tisztelgő tárlatáról osztja meg gondolatait az olvasókkal.