Márciusi Tiszatáj: Kosztolányi Pardonja

Jó ötletnek tartom, hogy egy-egy alkotót ne csak közölt verse, novellája alapján ismerjünk meg, hanem –, miként a Tiszatáj márciusi számában Csehy Zoltán felvidéki magyar költőt, műfordítót, irodalomtörténészt – a vele készült interjú, a legutolsó, Homokvihar című verseskötetéről írt recenzió segítségével. Egy folyóiratban tehát 3 különböző megvilágításban kerülhetünk közelebb a József Attila-díjas költő munkásságához. Megtudhatjuk, miként ragadható meg nyelvileg a zene érzékisége és felfedezhetjük, hogy a világot tulajdonképpen mozdulataink, gesztusaink, rezdüléseink zenéje tölti ki.

A négy Csehy-versből,

Orcsik Roland

A levakart állatbőr című „emilezgetős” interjújából és

Gaborják Ádám

Intellektuális mészárlás című könyvismertetőjéből egyértelművé válik, hogy Csehy egészen különleges, egyedi hangot képvisel a kortárs magyar irodalomban, a zene és a vers bonyolult kapcsolatának újragondolására késztet bennünket. Hatalmas, enciklopédikus-elméleti tudással rendelkezik, legutolsó verseskötetében pedig a zene, a test, a mítosz és a történelem motívumait szervezi egységes rendszerbe, s vallja: „… az irodalmi mű akkor jó, ha hatást vált ki, függetlenül attól, hogy milyen. A mű halála a közöny.” Irodalmunk nagy öregje,

Tandori

két verssel mutatkozik be – emellett olvashatjuk még

Báger Gusztáv, Németh Zoltán,

Zalán Tibor

és

Király Levente

lírai megnyilatkozásait,

Vincze Ferenc, Egeressy Zoltán, Aczél Géza

prózáját, valamint részleteket

Oravecz Imre

Kaliforniai fürj című, az amerikai magyar emigránsok körében játszódó regényéből.

Bíró-Balogh Tamás

az Új Nemzet című, 1919 szeptember legvégén megindított, szélsőjobboldali napilap Pardon című rovatát elemzi, amelyben napi rendszerességgel rövid, polemikus színezetű glosszák jelentek meg, névaláírás nélkül.

Kosztolányi Dezsőné

visszaemlékezéseiből tudjuk, a rovatot férje teremtette meg és „eleinte teljesen egyedül írta” az ott megjelent cikkeket. Ezeket elemzi Bíró-Balogh Tamás, továbbá vizsgálja

Kosztolányi

és a lap többi munkatársának viszonyát,

Szabó Dezső

höz és

Komáromi János

hoz fűződő kapcsolatát, kutatja, hogy a pardon szó hányszor fordul elő az író műveiben és milyen kontextusban. Érdekfeszítő tanulmány, melyből – a bécsi emigránsok szóhasználatával élve „az aljasság is kiderült a poétáról” – megtudhatjuk, hogy Kosztolányi tulajdonképpen sohasem vállalta névvel és felelősséggel a közel 2 évig általa írt és szerkesztett rovatot. A Tiszatáj közelmúltban elhunyt főszerkesztője,

Olasz Sándor

tanulmányában a posztmodern szövegtenger után jelentkező kísérleteket elemzi az új magyar regényben. A szerző

Grendelt

idézi: „Mára a posztmodern árhullám levonult, és sokan vannak, akik ezt kárörömmel vegyes elégtétellel nyugtázzák. Az új próza hatása azonban nem múlt el nyomtalanul, formajegyeinek, technikájának egyes jegyei ott vannak még olyan tradicionálisabbnak tűnő regény szerkezetén és stílusán is, mint amilyen a Jadviga párnája. Másfelől azonban az is bebizonyosodott, hogy a posztmoderntől alig vagy egyáltalán nem érintett epika a saját tradíciójából is képes a megújulásra és jelentős művek kihordására.”

Krasznahorkai László

Sátántangójától egészen

Spiró György

Tavaszi tárlatáig ezen formajegyek változásait elemzi Olasz kortárs regényírók műveiben.

Nagy Cili, Rózsássy Barbara, Kleinheincz Csilla

és

Csernák András

legújabb kötetét mutatja be

Szentmártoni János,

megállapítva, a Stúdium Kiadó és az Új Átlók Művészeti Társaság fiatal alkotói négyféle szemszögből ábrázolják az egyént, négyféleképpen keresnek választ a lét kérdéseire, egyvalami azonban összeköti őket: hivatásuk tudata és egy jobb, minőségi, emberhez méltóbb élet víziója.

Kibédi Varga Áron

recenziójában

Bánki Éva

három regényéről értekezik. Megállapítja, hogy a rejtett utalások nem az egyetlen közös vonásai a műveknek, mindegyikben sok szó esik a nyelvről, a nyelvekkel folytatott küzdelemről (a szerző portugált tanít az egyetemen) és több izgalmas filozófiai betétet is találunk. A távolságteremtő humor mögött mind a 3 műben megbújik valami teljesen egyedi: mindegyik témája alapvetően magyar, Árpád-házi királyok, olaszok a mai Budapesten, Trianon stb. Mindenképpen izgalmas tanulmány készülhetne Bánki Éva politikai nézeteiről és magyarságképéről, állapítja meg a kritikus.