Olasz Sándor: Az irodalom a pénz fogságába esett

A Csongrád Megye Közművelődéséért Díjjal tüntették ki Olasz Sándor tanszékvezető egyetemi tanárt, a szegedi Tiszatáj folyóirat főszerkesztőjét. A professzorral műveltségről, olvasókról és olvasottságról egyaránt beszélgettünk.

– Mit gondol, mit érthetünk ma „közművelődés” alatt, változott-e, és ha igen, hogyan a műveltség fogalma az utóbbi időben a sokat emlegetett „információs társadalomban”?

– Közművelődés, közjó, közérdek, közerkölcs – sokak számára gyanúsan hangzó szavak, anakronisztikus számukra minden, ami a kollektívummal függ össze. Az „információs társadalom” ugyan sok mindent a maga képére formált, a műveltség, a művelődés azonban lényegét tekintve nem változott. A kultúra, a művelődés – ahogy

Németh László

mondja – az élet egészét szabályozó elv („A szellem: rendező nyugtalanság”), melynek a mindennapi élet pillanataitól a kultúra „fogyasztásának” kivételes alkalmaiig mindent át kell(ene) hatni. A tudásnak, érdeklődésnek az ország testébe kellene beépülni, mivel nem holmi öncélú dologról van szó. A befelé forduló önépítés ma sem járható út. Azokat meg végképp sajnálom, akik „szakbarbárokként” meg sem próbálnak valamilyen mértékű általános műveltséget szerezni. A közművelődésnek talán soha nem volt akkora felelőssége, fontossága, mint most.

Új középkor?

– A Tiszatáj főszerkesztőjeként, valamint a mai magyar regényirodalommal is foglalkozó egyetemi tanárként hogyan látja, milyen ma az irodalom helyzete, mik a legfontosabb kihívások, problémák?

– Sokszor úgy érzem, az „új középkor” hozzánk is betört, a szellemi dolgok apró szigetekre szorulnak vissza. A médiavilág hatalmas pénzekkel és apparátussal működtet egy látszatvilágot, mely eltakarja a valóság értékeit. A tömeg sodródik, jól akarja érezni magát, gépiesen „csápol”, a sokféle manipulációnak nem tud ellenállni. Szinte természetes, hogy a gondolati igényű művekkel nem tud, nem akar ismerkedni. A helyzet persze roppant ellentmondásos, mivel az irodalomnak változatlanul van olvasóközönsége (ha nem is annyi, mint az Olvasó Népért mozgalom idején), a Művészetek Palotája világszínvonalú hangversenyekkel csábít, a múzeumok izgalmas programjai tömegeket vonzanak. Az is igaz, hogy egy jó regény olykor csak néhány száz példányban jelenik meg. Az irodalom a politika fogsága után a pénz fogságába esett. Pedig a literatúra amúgy kivételes helyzetben van: az emberi létezés egészét tudja (nem megnevezni) megszólítani. A könyvtárakba persze többnyire a bestsellerekért tódul az olvasó. Csak nehogy a Márai-program is ennek az iránynak kedvezzen…

– Kik olvasnak és vajon miért, vagy miért nem olvasnak mai magyar szerzőket?

– Az egyetemek többnyire körültekintő, alapos képzést kívánnak adni az élő irodalomról. Ennek ellenére a gimnáziumok érettségi előtt álló diákjai szinte csak a „nyugatosokig” jutnak el, jobb esetben

Nagy Lászlóig

és

Sánta Ferencig

. Egy-másfél évtizeddel ezelőtt a kortárs irodalom előadásomon csillogó, érdeklődő szemeket láttam, az előzetes olvasmány- és ismeretanyag nyilvánvaló volt. Az utóbbi évtizedben fordult a kocka. Nemcsak mai magyar szerzőket nem olvasnak, gyakran már klasszikusokat sem. Volt olyan szigorlatozó, aki visszaadta a Móricz-tételt: semmit nem tudott mondani erről az íróról.

Öreg, de nem vén folyóirat

– Milyen feladata van ma egy olyan irodalmi folyóiratnak, mint a Tiszatáj?

– A Tiszatáj immár a 65. évfolyamát jegyzi, hosszú fennmaradásának titka, hogy többször is meg tudott újulni. Képes volt kitörni a vidékiség ketrecéből. Az utóbbi négy évtizedben a lap országos jelentőségű és érdekeltségű lett. A korábbi szerkesztők ide vonzották irodalmunk legkiválóbbjait, a szomszéd országokban élő alkotókat, miközben nem feledkeztek meg a helyi értékekről sem.

Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti

városában jelenünk meg. A magyar irodalom mindig is folyóirat-irodalom volt, a forrongó újdonságok itt jelentek meg először. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás utáni időszakban végül is azok a lapok maradtak talpon, amelyek már korábban is határozott profilt alakítottak ki. Ehhez a szerephez folyamatosan csatlakoznak a fiatal nemzedékek; örvendetes módon a Tiszatájnak egyre több fiatal szerzője van. Új hangzások, beszédmódok hallatszanak, miközben ez az öreg, de nem vén folyóirat patinás értékeit is őrzi.

– Gyakran emlegetik a könyves szakma válságát, csökkenő könyvkiadásokról, létükért küzdő folyóiratokról lehet hallani. Hogyan áll a Tiszatáj, mik a távlatok, biztosított-e a jövője?

– A folyóiratok és a kis kiadók (újabban már a nagyok is) anyagi gondokkal, mohó terjesztő cégekkel küzdenek. Érvényes ez a Tiszatájra is; az energiák jelentős része pályázatokkal, pénzszerzéssel telik el. Ebből a szempontból csaknem irigylésre méltó állapot, amikor a megyei tanács kiadta az éves „apanázst”. A cenzúrára emlékeztető beavatkozásoknak persze nem örültünk. A jövő manapság bizonytalan mindenki számára. Jó lenne minél hamarabb egy stabil országban élni.

Egymást kiegészítő értékek

– Németh László, Jókai Anna, Sándor Iván – többek között ezekről a szerzőkről értekezik publikációiban. Miért pont ők, van-e hasonlóság e három író írásművészetében?

– A három író között Németh életműve az összetartó elem. A hasonlóság helyett azonban maradjunk a különbözőségeknél. Pályám során mindig iszonyodtam az egyik nevet a másikkal kiütő egyoldalúságtól; az értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Könyveimben persze legalább félszáz íróról értekezem részletesebben, s közöttük sokféle poétika, mentalitás tűnik föl. Eddigi nyolc kötetem közül különösen A regény metamorfózisa a 20. század első felének magyar irodalmában és a Mai magyar regények tükrözi ezt a sokszínűséget és sokféle érdeklődést, mely készülő újabb két könyvemet is jellemezni fogja. Az egyik válogatást tartalmaz Németh László-tanulmányaimból, a másik az utóbbi másfél évben született írásaimat fogja össze

Móricztól Garaczi Lászlóig

.

– Képletesen szólva: az irodalomtörténész találja meg az írót, vagy az író az irodalmárt?

– Mindkettőre akad példa. Sőt, többnyire kölcsönös is lehet a dolog a kortárs irodalom esetében. De irodalmunkat általában jellemzi író és kritikus együttműködése. Szinte valamennyi nagy írónk mellett ott volt egy jelentős kritikus. Máskor a visszhangtalanság bénított.

– Sok esetben ma is élő és alkotó szerzők témái írásainak; van-e ezekkel az írókkal kapcsolata, illetve szükséges-e, hogy egy irodalomtörténész adott esetben felvegye a kapcsolatot „vizsgálódása alanyával”?

– Nem szükséges, sokszor kifejezetten zavaró. Ám az írói személyiséget ismerni kell, hiszen a szerző akkor sem „hal meg”, amikor olvasója születik. A világ legtermészetesebb dolga, hogy minden író önmagát írja, a hozott anyagból építkezik. Az életrajz nem kizárólagos magyarázat, de mindenképpen segítség a megértésben.

A műfajok orgonája

– Monográfiáiban főként a regények állnak a középpontban. Bár a vélemények olykor megoszlanak, de sokan ezt a műfajt tartják a 21. század legéletképesebb, „legaktuálisabb” formájának. Ön mit gondol?

– A regény olyan a műfajok között, mint az orgona a hangszerek között. Bár régóta temetik és a haláláról beszélnek, újabb és újabb formában jelenik meg. Noha a magyar költészetnek az utóbbi időben is fantasztikus csúcsteljesítményei születtek, a regény pezsgőbb, kezdeményezőbb volt. Amit nagyon sajnálok: a klasszikus novella eltűnése, ilyen-olyan rövid szövegek elburjánzása. A regény is túljutott válságán. Néhány mögöttünk álló évtized az anyagtalan regény csődjét hozta. Ma ott tartunk, hogy a kísérletezések eredményeit fölhasználva újra regényeket olvashatunk.

– Van abszolút kedvenc szerzője, témája?

– Mivel a modern magyar irodalom minden korszakával foglalkoztam, sok írót és témát kedveltem meg. Nehezen tudok bárkit is kiemelni. Nekem

Kosztolányi

, Németh László és

Márai

egyformán sokat jelent, nincs is közöttük óriási különbség.

– Mi viszi az embert az irodalmár pályára?

– Már gyerekkoromban nagy olvasó voltam, imádtam a könyveket. Könyvgyűjtő szenvedélyem is akkor alakult ki. Nyolc-kilenc ezres könyvtáramban lényegében a magyar és a világirodalom minden fontos műve megtalálható, az alapművek irodalomtörténetből, irodalomtudományból is. Meggyőződésem, hogy az irodalmárnak előbb rengeteget kell olvasnia, az írás, a tudományos értekezés csak ezután jön. Pályám szabálytalanul alakult. Sokáig egyáltalán nem írtam tanulmányt, oktatói munkám is később kezdődött, mint kortársaimé. De ott volt a szerkesztőség, ami fölért az egyetemmel. Szépírásra soha nem gondoltam. Irodalomtörténész, szerkesztő, tanár – így is éppen elég volt.