Kultúra

Kik, miért, hogyan – a kódexek titkai

2011. január 23., vasárnap

A Közép-Európai Egyetem Medievisztika Tanszékén Gerhard Jaritz vezetésével elkészült egy multimédiás munka azzal a céllal, hogy a középkori kódexekről nem feltétlenül szakember érdeklődők számára is érthető, alapvető információt nyújtson. A szöveg immár magyarul is olvasható, köszönhetően Sallay Dóra és Kovács Annamária munkájának.

A középkori toll és tinta és festék

Mindenki számára ismerős, s egyben hiteles kép a lúdtollal szöveget másoló középkori írnok alakja. A tinták sűrűbbek és ragacsosabbak voltak, mint modern változataik, és bár készítésükre vonatkozólag számos receptet ismerünk, szinte egyáltalán nem maradt fenn arra vonatkozó leírás, hogyan kell jó írótollat vágni. Valószínűleg minden írástudó ember maga készítette tollát, s ezért nem volt értelme erről komolyabb értekezéseket írni. A legjobb tollaknak a lúd vagy a hattyú legkülső öt evezőtolla bizonyult, de az írnokok gyakran szinte mikroszkopikus méretű kézírása varjú- vagy hollótollal is készült. A tintákat két teljesen különböző módon készítették. Az egyik fajta a széntinta volt, melynek alapja vagy faszén, vagy lámpakorom volt, amihez ragasztó adalékanyagot kevertek, a másik a gubacstinta (leggyakrabban vasszármazék adalékkal), melyet tanninsavak és vasszulfát hozzáadásával elegyítettek tintává. A középkori kódexfestőnek meglepően sok színárnyalat állt rendelkezésére. Vörös színű festék alapjául a természetes cinóbert, azaz higanyszulfidot használták, bár ez erősen mérgező volt. A vörös után a második leggyakoribb színként a középkori kódexekben a kékkel találkozhatunk. Elsődleges forrásának az azurit, ez a rézben gazdag kőzet számított, mely Európa számtalan országában előfordult. A többi festék közül meg kell említenünk a malachitból vagy rézrozsdából készült zöldet, a vulkáni földből vagy sáfrányból készített sárgát, vagy az ólomból kevert fehéret. A festékek kikeverésének szintén számos módja létezett a középkorban. Egyaránt felhasználták a tojás sárgáját és fehérjét, ragasztóanyagként használták a lazac léghólyagjából készült halenyvet, illetve a különböző állati bőrdarabokból összefőzött enyvet is. A festékek őrlése, keverése és pontos színbeállítása az illusztrált kódexek készítésének elengedhetetlen részének számított. Számos módja létezett a kódexlapok aranyozásának. Néha egyetlen miniatúrán több technikát is használt készítője, hogy különböző hatást érjen el. A lefedni kívánt felületet például valamilyen nedves ragasztóval bekenték, majd a hajszálvékony aranylemezt ráfektették és száradás után kifényesítették. De használták a porrá tört és arany és arab-mézga keveréket is, a poraranyat, melyet tollal vagy ecsettel vittek fel a kódex lapjaira.

A kódex kötése

Amikor a kódexfestő befejezte a miniatúrák készítését, a kódex még korántsem volt készen. A kézirat még csupán szabadon álló ívekből, vagy még kisebb egységekből állt. Ezeket sorrendbe kellett rakni, és valamilyen megfelelő anyaggal be kellett kötni, ami a későközépkorban ez a könyvkereskedő feladata volt. Ebben az időszakban a könyvkötőkként név szerint ismert személyek legnagyobb része könyvkereskedő is volt. Ők voltak azok, akik felvették a kódexre vonatkozó megrendelést, majd szétosztották a város kódexfestői között az egyes lapokat a miniatúrák készítésre. Ezután begyűjtötték a kész íveket, megtisztították őket a készítés különböző fázisaiból az oldalakon maradt segédszövegektől és esetleges szennyeződésektől, majd az aláírások illetve vezérszavak segítségével sorrendbe rendezték az íveket és bekötötték a könyvet a vevő számára megfelelő módon. A korai középkorban, amikor a könyvek még jobbára monostorokban készültek, legtöbbször a kötést is a szerzetesi közösség egyik tagja végezte.

A kódexek szerkezete

A kódex címmel (titulus) és a szerző megnevezésével kezdődött. A kódex első lapján rendszerint subscriptio szerepelt, ami megjelölte a kódex készítésének helyét és idejét, illetve a másolónak, vagy a könyvet megrendelő személynek a nevét. A szöveg kezdetét az „incipit” (kezdődik) szó szokta jelölni. Gyakorta az egyazon könyvtárba tartozó köteteket ugyanolyan jelzéssel, az ún. „ex libris”-szel látták el, mely ez legtöbbször a kódex elején volt található, és felbecsülhetetlen a kódex származását kutatók számára. Az indexek, azaz az elemző típusú tartalomjegyzékek az olvasási szokások megváltozásával együtt terjedtek el. A korai időkben ugyanis a könyveket mindig az elejétől a végéig olvasták. Ez az olvasási mód a lassú, tipikusan szerzetesi meditatív olvasási szokásokat tükrözte, amikor egy bizonyos résznek a megtalálása egy köteten belül nem volt fontos. A XII. századtól, amikor az egyetemek felemelkedésével a diákok, professzorok és egyéb oktatók váltak a legfontosabb könyvfelhasználókká, megnőtt az igény egy bizonyos rész gyors megtalálása iránt. Az oldalszámozás is csak lépésről-lépésre tudott tért hódítani a középkori kódexekben. A legelső időkben csak az íveket jelölték hasonló élőfejekkel. Ezek az élőfejek a következő ív első sorának első szavai voltak, melyeket mindig a megelőző ív jobb alsó sarkába írtak. Mivel a középkori kódexeket kézzel írták, olvasásuk megkönnyítésére különlegesen erre a célra szolgáló ún. könyvírás típusok fejlődtek ki az idők során, melyek eltértek a mindennapok során használatos írástípusoktól. A korai középkor századaiban általában az egész kódex ugyanazzal az írással készült, a később azonban jelentős változások következtek be. Azért, hogy elválasszák a főszöveget a kommentároktól – melyek akár több szerzőtől is származhattak –, ugyanazon az oldalon belül számos fajta kézírást kezdtek használni. Hogy megkönnyítsék és felgyorsítsák a könyvmásolás folyamatát, a középkori másolók számos rövidítést is alkalmaztak. Az 1000. év körül írt középkori kódexek szövege többé-kevésbé egyetlen folyamatos írásműnek tűnik, minden szövegbeosztás nélkül. Még a szavakat sem mindig választották el egymástól, nem voltak bekezdések vagy fejezetek, és az idézeteket sem különböztette meg semmi a szerző saját szavaitól. A szöveg olvashatatlanságához gyakran hozzájárultak a különleges, dekoratív könyvírástípusok is. A margóhelyeket a XII. században szívesen használták a szöveg töréseinek jelzésére, illetve különféle megjegyzések beillesztésére. A felső margót az élőfejhez használták, ami vagy helyettesítette, vagy másolta a fejezetcímeket, és különösen jól lehetett használni akkor, ha valaki csak gyorsan át akarta futni az adott kódexet. A bal és jobb oldali margókra teológiai és jogi szövegek esetében írtak különféle magyarázatokat, melyekre a gyakran igen bonyolult gondolatfűzés megértésére volt szükség. Az előző rész ITT olvasható.Felhasznált és ajánlott irodalom:A Középkori Kódex projekt oldala Madas Edit: Magyar nyelvű kódexirodalom Magyar kódexek Digitális Corvinák

Összeállította: Illés Tibor

pergamen