Játszotta sok más mellett a Csárdáskirálynőben Miskát, a Marica grófnőben Dragomirt, a Mágnás Miskában Mixi grófot. Most operettnagykövet a tavalyi évben elsőként kinevezett Pitti Katalin után. Benkóczy Zoltán szeretné a fiataloknak is megmutatni az operett szépségeit, a műfaj sokak szemében „mostoha” voltát csupán sznobizmusnak tartja.– Itt vagyunk Kübekházán, nem is messze szülőfalujától. Ha erre jár, úgy érzi, hazajön? – Mikor elhagyom Szegedet, már érzem a föld illatát, és minél közelebb érek, annál jobban húz a szívem Apátfalva felé. Nagyon szeretem ezt a vidéket, noha sokan nem kedvelik az Alföldet. Ide köt a gyerek- és legénykorom, bármerre mentem a világban, mindig eszembe jutott, mikor nagyapámmal kint voltam a tanyán, és a tanya határa felé mutatva mindig azt mondta: „Kisfiam, oda ne menjél, ott már a világ vége van”… – Hosszú út vezetett Apátfalvától a színpadig? – Elég nehéz eljutni idáig. Először is szeretni kell a műfajt. Én soha nem éreztem azt, hogy más szeretnék lenni. – Mit szeretne tenni a Csongrád Megyei Önkormányzattól kapott operettnagyköveti megbízatásaként? – Azt teszem, amit e megbízatás előtt is: az a célom, hogy minél többen szeressék meg az operettet. Fontos, hogy a fiatalokhoz is úgy jusson el a műfaj, hogy már az első hallgatásra megszeressék. Csodálatos élmény Kübekházán lenni. Mikor először megláttam ezt a rengeteg embert, elámultam: mintegy 12 ezren egy 1700-as lélekszámú faluban. Fantasztikus az a munka, amit Molnár Róbert polgármester végez. Éppen azt mondtam a feleségemnek, hogy itt az egész falu mozgásba lendült, többen voltak kint az utcán, mint egy kisvárosban. – Mit gondol, mégis mi az az idegenkedés néhányak részéről az operettel szemben? – Van egyfajta olyan hozzáállás az országban, hogy az operett nem olyan fontos, hogy ez „ciki”. Ehhez csak egy anekdota: a világhírű operaszerző, Puccini egyszer úgy nyilatkozott az operettíró Lehárról, hogy fantasztikus tehetségű ember, bárcsak ő tudna ilyen dallamokat írni. – A modernizálás segíthet a darabokon? – A Nemzeti Színházban megcsinálták a János Vitézt, és a harmadik felvonás tündérei az aluljáró kétes hírű hölgyei. Megmondom őszintén, nem láttam ezt a feldolgozást, de nem tartom szerencsésnek, hogy egy kész művet így meghamisítsanak. Egy nemzeti értékkel, mint az operett, vigyázni kell. Nem azt mondom, hogy maradinak kell lenni, és ugyanúgy játszani, mint harminc évvel ezelőtt, de szívvel-lélekkel kell fordulni a műfaj felé. Nagyon nagy felkészültség kell hozzá, hogy valaki átírjon, átértelmezzen egy darabot. – Milyen jövőt lehet jósolni az operettnek? – Mindig ez lesz. Az egyik oldalon nem kell, a másikon 12 ezren nézik egy kis faluban. Az emberek eljönnek ide, kikapcsolódnak, feltöltekeznek, hogy másnap újra tudjanak dolgozni. Mert ez a feladata a kultúrának. – Rengeteg szerep van már ön mögött, volt kedvenc? – Mindegyik. Ha egy kicsit valamelyikkel is baj lenne, az is kedvenc lenne, mert az enyém. Az én gyerekem, bármilyen kicsi vagy nagy szerep is. Egyszer egy karmesternek, Gyulai Feri bácsinak panaszkodtam, hogy milyen rossz szerepet kaptam. Ez nem ér egy pofa bagót sem – fakadtam ki. Ő pedig azt mondta: nagyon vigyázz. Kezdd el szeretni a szerepet, mert ha ő elkezd téged utálni, abból nagyobb baj van. Az a te feladatod, hogy csinálj belőle jó szerepet.
