Somoskövi Sándor építész, grafikus akvarelljeinek válogatásából nyílt kiállítás a Somogyi-könyvtárban. A Szegeden élő művész, aki számos szegedi témájú akvarellel dicsekedhet, többek között arra is rácsodálkozik, vajon az itteni festőknek miért nem igazán vonzóak a szegedi témák. A tárlat augusztus 30-ig látogatható.– Vajon miért választja egy művész éppen az akvarellt? – Az akvarell az 1500-as évekre nyúlik vissza, Dürer is foglalkozott már ezzel a technikával. Angliában nagy akvarellfestő volt William Turner, akinek tavaly volt Budapesten is kiállítása. A későbbiekben azonban háttérbe szorult, ugyanis igen nehéz technikáról van szó. Itt nem lehet manipulálni, nincs festék, ami eltakarja a rossz rajzot. Nem lehet absztrakcióba menekülni, mindent tisztességesen meg kell oldani. Ezek a képek nem javíthatóak, van persze lehetőség némi machinációra, mint minden szakmában, de azt én őszintén szólva nem szeretem. Ha nem lett jó, el szoktam dobni a képet, és kezdem elölről. Általában jó arány, ha hatból sikerül egy. – Ki volt a mestere? – 1962-ben csöppentem bele ebbe a szakmába, Szegeden élt egy idős akvarell-festőművész, Szili Török Dezső, az ő műtermében cselédeskedtem négy évig. Megtetszett a technika, majd nagyon jó rajztanárokat és festőket fogtam ki. Az egyetemi tanáraimmal még jó tíz évig intenzív kapcsolatban voltam. Bár tanult szakmám az építészet, megmaradt a festészet is mellette. Nem pótcselekvés, mert építészként is alkottam, de az utóbbi hat évben betegségem miatt főleg ezekkel a képekkel foglalkozom. Több mint százból választották ki a könyvtárban kiállított képeket. Meglátni a szépet, a jót, az igazat
Somoskövi Sándor egyik kiállításának méltatóbeszédéből idéz, mikor megfogalmazza hitvallását: „Zűrzavaros világunkban könnyen megfeledkezünk arról, hogy emberségünket nem a hírek áradatában, nem a rivalizálásokban, nem az egymás fölé- vagy elékerülésekben, de még csak nem is emberi elismerésekben találhatjuk meg, fedezhetjük fel leginkább. Hanem abban, ha képessé válunk meglátni a világban a szépet, a jót, az igazat.” – Honnan a különös elnevezés, építész-grafikus? – Az 1970-es évek legelején megjelent a Gondolat Kiadónál egy könyv „Modern építészeti lexikon” címmel. Abban volt egy építészeti grafika címszó, ehhez a főszerkesztő, Kubinszky Mihály egy 1969-ben megjelent rajzomat felvette, ez volt az első sajtómegjelenésem. Innen jött az elnevezés. – A kiállított anyagban sok képen a szegedi Tisza-part köszön vissza. A „klasszikus” témák vonzzák? – Mondjon egy szegedi festőt, aki tiszai képekkel jött volna elő! Nem igazán vannak. Mert ez nem geg, nem blöff. Nézze meg, csikós, gulyás, fokos – minden van. Bemutatásra vár még egy csokor: a Szeged tornyai – csak tornyok. Ezeket még közönség nem látta. Nagy sikere volt annak a száz darab akvarellemnek is, amiket erdélyi városokról készítettem, például Segesvárról, Kézdivásárhelyről vagy éppen Brassóról. Nekem ez nem üzlet. Sokat jártam például a katolikus egyetemre, ott is volt kiállítási anyagom, azt ott is hagytam az önkormányzatnak, adják el, használják a bevételt szociális alapnak. – Fejből is rajzol? – Nem, fotózok, helyben rajzolok, színes vázlatokat készítek. Ilyeneket nem lehet kitalálni. – Mi a koncepciója? – A fény, a levegő és a víz egymásra hatása érdekel. Ezt persze nem én találtam ki, ennek történelme van, visszanyúlik az 1600-as évek elejére, a németalföldi – főleg tengeri – tájképfestészetre, Werner és társai ezzel foglalkoztak. Következő volt Turner. Utána az impresszionisták – Monet, Manet, Sisley –, magyarok közül Mednyánszky – ő világcsavargó volt, de amit megfestett, azt mind át is élte, látta a fényködös vízitájat, a gyöngyházas itatót, az éjszakai tiszai halászatot – kevés más festő mondhatja ezt el magáról. De említhetnénk még Egry Józsefet, a Balaton festőjét is. Legújabbak közül pedig Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festőművész alkot hasonlóképpen. Ez az a vonal, amit én is követek. 
