Hét kitüntetettnek adományoztak Magyar Örökség Díjat június 19-én, a Magyar Tudományos Akadémián. Kligl Sándor, Szegeden élő és alkotó szobrászművész plasztikai világa is bekerült a magyarság szellemi múzeumába, így immár a magyar örökség része. Kligl Sándor dinamikus, szuggesztív, vitázó alkat a személyiségéhez illő eleven, sosem statikus szobrászattal, amely emelkedett ars poeticát valósít meg a nemzeti értékek tiszteletével – így összegezte laudációjában Feledy Balázs művészeti író a szobrászművész művészetét. Gyerekként már a gombfestékkel is festegetett, és ma is vannak képei, mégis, inkább a szobrászat mellett döntött. A 65 éves szobrászművész munkái többek között Baján, Békéscsabán, Budapesten, Makón, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Gyöngyösön, Kaposváron, Szolnokon, Lakiteleken stb., illetve Brassóban, Temesváron, Szabadkán, Nürnbergben és Göttingenben is láthatók. Alkotásainak témái között ott találjuk a történelem nagyjait, Szent Istvántól Széchenyiig, Szent Ferenctől József Attiláig. – Adytól az Aranycsapatig szerepelnek nagyok a magyar örökségben. Érez szellemi kötődést a díjhoz? – Természetesen. Nem kényeztettek el díjak tekintetében, de ez nem is hiányzott. Nekem az volt a fontos, hogy szobrokat mintázhassak, és most örülök, hogy észrevették a munkámat. A mostani díjazottak közül többhöz is kötődöm: Erkel és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának zenéjét nagyon szeretem, a szintén kitüntetett Hódmezővásárhelyen a Művésztelepen dolgoztam 1971-től 1980-ig, illetve a magyar örökség részévé nyilvánították a Kárpát-medencei magyar középiskolák nemzetmegtartó szellemiségét is – a családom egyik felmenője, Székely László tervezte a temesvári főgimnáziumot. – Hogyan jellemezné, milyen az ön – immár kitüntetett – plasztikai világa? – A plasztikai világomban a szabadon komponált szobrokon kívül – mert mint tudjuk, a szobrászat önálló kifejezési forma – több olyan emlékművet és szobrot mintáztam, mint például Kovács Béla, Szent Ferenc, József Attila vagy a doni áldozatok szobra, melyek egyértelműen jelzik világnézetemet, hovatartozásomat. Ha ezért díjaztak, ez is nagyon megtisztelő, de ez számomra természetes, magától értetődő. Ugyanakkor ha a szobrok megformálására gondoltak, az is döntő fontosságú, mert a szobroknak humánusan kell hatniuk és megszólalniuk. Soha nem törekedtem arra, hogy egy speciális modorosság jellemezze a szobraimat. A szobrászattól elvárják – és ez sokszor szép feladatot jelent –, hogy emléket állítson nagy személyiségeknek és nagy eseményeknek. Mint minden ember, én is szoktam álmodni, de az álmaimat megtartom magamnak, nem terhelem ezzel a közösséget, hanem megpróbálok közérdeklődésre számot tartó témákat megvalósítani. Mindig szobrokban gondolkodom, mert a szobor az én világom. A konzervativizmus mint értékmegőrzés
– A laikus szemlélő számára kifejezetten szimpatikus vonás, hogy figurális szobrokat készít. – Számomra a konzervativizmus értékőrzést jelent, nem elmaradottságot, csak ennek a szónak is a jelentését Magyarországon a feje tetejére állították a rendszerváltozás előtt. Ezért van az, hogy alapfogalmakat kell tisztáznunk, és olyan dolgokról beszélgetünk, amelyek boldogabb helyeken evidensek. – Mennyire érzékeli a szobrászművészet fényének a kopását? – Nem érzem korszerűtlennek a szobrászatot. A 19-20. századi robbanásszerű technikai fejlődése sok mindent megváltoztatott az életünkben, de én képzőművészként a technikát nem kifejezni akarom, hanem használni. Az ezeken keresztül átjövő emberi üzenetek érdekelnek. Az iparesztétikának óriási a vonzása, és nagyon agresszív. Ha egy autó fényezésén egy vékony karcolást látunk, akkor ideges lesz a tulajdonos, mert odavan az autó esztétikai üzenete. Közben pedig a legmenőbb kocsit is unjuk egy év múlva – ezt persze sohasem mondanánk Mozartról vagy Liszt Ferencről. Egy szobor el tudja viselni a sérülést, ha hiányzik mondjuk a karja, az nem egy dráma, attól még lehet érték, egy fél autó viszont nehezen. A szobornál nem gond a kopás. Az olajfestmény is csak még „eredetibbnek” hat, ha megrepedezik rajta a festék. Adósságok szobrokban mérve
– Sok kutatómunkával jár egy szobor elkészítése? – Mindig alaposan utánanézek a témáknak, de a felkérések nagy része nem ért készületlenül, persze nem gondoltam volna, hogy például Kovács Béla-szobrot mintázok majd egyszer a Parlament mellé. Abból a szempontból viszont nem ért váratlanul a feladat, hogy az üldözött, meghurcolt politikusoknak egyszer emlékművet szerettem volna állítani – annál is szebb volt, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapjára készült el. A legutóbbi bronzszobrom, a Megyeháza előtti, doni áldozatoknak készített emlékmű kapcsán a családban is volt érintett. A megformázásra váró alkotások terén még sok az adósságunk. Az államalapító Szent István szobrát például 1990 előtt nem lehetett megalkotni. A nyolcvanas években nyertem egy pályázatot, mely az első utcaszobor lett volna Magyarországon, Békéscsabára készült volna, viszont budapesti, úgynevezett értelmiség körökből jött támadás miatt a szobrot több mint húsz év után sikerült csak felállíttatni. – Van olyan témája, amit mindenképpen szoborba öntene? – Sok ötletem és tervem van, az országban több helyről kapok felkérést, igaz, Szeged nyolc éve keresett meg. Ugyanakkor most a Roosevelt téri ivókút rekonstrukcióját készítettem el a Szegedi Vízmű felkérésére. Szívesen megmintáznék egy reprezentatív emlékművet Ronald Reagen amerikai elnökről – akinek véleményem szerint a rendszerváltást köszönhetjük –, illetve Apponyi Albert is megérdemelne egy szobrot.
