Kérdésre kérdéssel válaszolt. Mikor megkérdeztem Sánta Gábort, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar irodalomtörténészét, miért kezd el ma valaki Fekete Istvánt kutatni, így felelt: „Maga olvasott Fekete Istvánt? Mikor?” Ami gyerekkori kötelező olvasmány, azt felnőttként nem olvassuk. A Móra Könyvkiadó pedig tipikusan gyerek-, illetve ifjúsági kiadó – magyarázza Sánta Gábor. Ez azt is jelenti egyben, hogy amelyik írónak a Móránál jelentek meg könyvei, az az író elveszett a felnőtt olvasók számára. Az ötvenes évek sajátos világában sok szerző úgy került a Móra Könyvkiadóhoz, hogy jobb híján a politika oda menekítette őket: Mándy Iván, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, vagy Fekete István – sorolja az irodalmár. „Pista bácsi, a gyerekeknek írjál valamit” – pedig Fekete István nem ifjúsági író volt. Magát – néhány erdélyi író, köztük Tamási Áronhoz hasonlóan – a tündéri realizmushoz sorolta. Ebben a stílusirányzatban a valóság kulcsszó, ugyanakkor a tündéri jelzőn azt érthette, hogy a világ felett járó szemszögből ír. Egyszerre akarja megmutatni a világot olyannak, amilyen, ugyanakkor olyannak is, amilyennek lennie kellene. Az ötvenes-hatvanas években ez már politizálás nélkül is politizálás volt, hiszen azt sugallta, hogy a jelen nem jó – mutat rá Sánta Gábor. Pozitív végkicsengésű történetei ugyanakkor arra utalnak, hogy az élet lehet akár jó is. Mindig előkerül valamilyen érték is a művekben. A Kelében a szabadságvágy fejeződik ki: 1949-ben írta, amikor eldöntötte, hogy nem megy ki külföldre. A Bogáncs a hazatérés regénye, az 1966-os Huban a képzelet és a valóság összekeveredik, a bagoly bölcsességével a világba kifelé néző, idős szerző szemlélődését közvetíti. „Nem erre emlékeztem…”
Fekete István az a szerző, akit mindenki ismer, és ahogyan öregszik az ember, egyre inkább vágyik arra a világra, amit az író megrajzol, vágyik szépet, bölcset olvasni, a gyerekkorára emlékezni, és azon meditálni – véli az irodalmár. Sánta Gábor 1999 nyarán egy szemináriumra készülve kezdett el foglalkozni Fekete Istvánnal. Mint mondja, elkezdte újraolvasni a regényeket. „Nem erre emlékeztem. Ez nem ifjúsági regény” – vallja be az irodalomtörténész, aki a kötetekben apró utalásokat talált az akkori politikai-történelmi légkörre. 1957-ben jelent meg először a Tüskevár. Mikor Tutajos horgászás közben leég, saját állapotára célozva megkérdezi nagybátyját, István bácsit, hogy mi lesz holnap, mire ő csak annyit felel: holnap szerda, Ulrik napja. „Irodalmárként tudjuk, hogy semmi nincs véletlenül a szövegben. Mikor van Ulrik napja? Miért szerda?” – tette fel a kérdést Sánta Gábor. Egyetlenegy Ulrik napja van, július 4-e, ami a szabadság napja a nyugati demokráciákban, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának napja. És július 4. éppen 1956-ban esett szerdára… Feltűnő az az önfeledt derű is, amit sugároz a könyv, 1956 nyara volt ilyen, mikor Rákosit leváltották, és a remény a változásra benne volt a levegőben. A Tüskevár egyébként eredetileg a Matula iskolája címet viselte. Sánta Gábornak meggyőződése, a mostani cím nem csak „földrajzi” megjelölés. „Tüske vár” – formálja kétszavas mondattá az irodalmár a mű címét. Fekete István mintha azt sugallná: ez a világ ilyen, mindenhol tüske vár, vérteződj fel ellene a barátsággal, a tudással, a szeretettel. Szibériai szél a Téli berekben
A Téli berek Sánta Gábor olvasatában a Fekete-életmű egyik csúcsa, telve Krúdy nyelvét idéző hasonlatkígyókkal. 1958 nyarán készül, ekkor végzik ki Nagy Imrét, ’58 tele pedig különösen hideg volt… „Fekete István nem a Tüskevár folytatását írta meg a Téli berekben, hanem egyszerűen újra megírta előbbi regényét úgy, hogy szereplőit kivitte a hidegbe, ahol el lehet tévedni a nádasban, bele lehet esni a jég alá, meg lehet fagyni vadászat közben” – fejtegeti Sánta Gábor. Most is fontosak maradtak tehát a Tüskevár értékei, a rejtett utalások pedig itt sem maradnak el, a hideg szél ugyanis „szibériai”, hogy „ette volna ám meg a fene a hazájában”… Fekete Istvánhoz szinte alig volt szakirodalom, mint sok kultikus, de nem kanonizált szerző esetében – meséli az irodalmár a Pro Pannonia kiadónál megjelent tanulmánykötetei kapcsán. 1997-ben hunyt el a szerző özvegye, a hagyaték pedig 85 százalékban Ajkára került a Fekete István Irodalmi Társasághoz. A kutakodó szakembernek szerencséje volt: a gyenesdiási Fekete István-kutató, Horváth József összeállított egy nagyon alapos bibliográfiát, így megkönnyítette Sánta Gábor dolgát. Bizonyítás
A Lazi Kiadó gondozásában immár 25 kötet jelent meg Fekete István műveiből. És amire Sánta Gábor szerint büszke lenne Fekete István: egy összegyűjtött verseskötet is napvilágot láthatott. „Nem volt költő, de gyakran írt verseket, azt vallotta, hogy a vers nemcsak tartalom, de forma is” – összegez a szakember. Még sírverset is írt, amit a laikus kőfaragó lerontva vésett a kőbe. Legutóbb Tűnődések címen megjelent kötetében az irodalomhoz kapcsolódó írásai mellett vadászati statisztikák és gazdatiszti írások sorakoznak… A szöveggondozás nem kevés figyelmet igényelt. Több szövege az Új Idők című szépirodalmi-társadalmi hetilapban folytatásokban jelent meg, olykor le-lemaradtak részek a kéziratokból. További nehézséget jelentett, hogy több különböző írást publikáltak ugyanazzal a címmel. Most szépen sorakoznak a Fekete István életmű gondozott szövegei, és mellettük a tanulmánykötetek. „Azt kellett bizonyítanom, hogy Fekete István megér egy misét…” – vallja az újra felfedezett életmű kutatója.
