Aki volt már színházban, tudja milyen az, mikor egy briliáns előadás katartikus, szinte égi magasságokig emeli a nézőt. Van, amikor nem kellenek hozzá hivatásos színészek, se népszerű drámák, kőszínházi díszletek. Egy katolikus színjátszó kör a Csillag börtönben másként, de ugyanoda hatolhat a lelkekben. „Mindenki meg akarja mutatni a hozzátartozójának, hogy sokkal többet ér, mint amit e rácsok mögötti világban hozzáképzelnek” – súgja fülembe a darab rendezője, Juhász Tibor börtönlelkész. „Az a fiatal fogvatartott – mutat a színpadon épp belépő egyik szereplőre – az elvált feleségét szeretné visszahódítani játékával titkon.” S valóban. Az első jelenésekor szinte minden szereplő ki-kitekint a nézőtérre – vajon eljött-e, látja-e őt az anyukája, szerelme, gyermeke? Majd az elszakítottság első hullámain átúszva, minden egyes szereplő kiköt egy szigeten. A színpad, a saját készítésű díszlet, Bakos Ferenc, az egyik elítélt szövegei (neki ez már a hetedik darabja a rácsok mögött), és a börtönlelkész rendezése: Brenner János rábakéthelyi káplán vértanúságát bemutató Jó pásztor című darab. Húszan egy szigeten
A mű az ötvenes években játszódik, amikor az ÁVH kihallgatásra hívja be, s egy napra le is csukja a papot. Itt kezdi el mesélni a tiszthelyettesnek Vianney Szent János történetét Brenner. A mű két kor találkozása, hasonló eszmékkel, hasonló szereplőkkel és mély, rendíthetetlen hittel. A darab végére szinte az összes fogvatartottat megismerem. A játékukon, apró izgalmaikon, meg-megakadt szavaikon és fel-felvillanó szívdobbanásaikon keresztül kitárul zárt világuk két órára. Nem szokványos látogatás ez, hanem egészen a lelkekig bepillantó. Közben pedig a börtönlelkész súg néhány apró „kiegészítést” a rabok életéről. Megtudtam, hogy ki áll épp érettségi előtt, és hogy szinte mind a húsz szereplő tanul, képzi magát. A csendőrt alakító kistermetű férfiról kiderült, hogy analfabétaként került a csoportba, és a fejlesztő foglalkozásokat követően ma már hosszabb szövegeket tanul meg, s játszik el a színpadon. A két óra hangulatáról álljon itt egy mondat, ami talán visszatükrözi az egész színdarab légkörét. Az ördögöt kiválóan alakító egykori szobafestő vastapsot kapott játékáért – épp úgy, ahogy a főszereplő, a 29 oldalas szöveget szinte hibátlanul elmondó G. Károly –, lehajtotta fejét, forgatta, majd megint lehajtotta. A fekete festék alatt olyan szelíd ráncok jelentek meg, amit a börtönévek soha nem csalhattak volna elő. És egy pillanatra úgy látszott, mintha könny szökött volna a szemébe. A darab végén Gyulay Endre nyugalmazott püspök – aki reverendáját adta kölcsön a játékhoz – mondott köszönetet. Az intézmény parancsnoka, Kiszely Pál pedig kiemelte a börtönpasztorációban dolgozók szerepét. „Az itt eltöltött nehéz időszak után csak egy lesz nehezebb: a szabadulás utáni új élet, amiben ez a közösség, a lelkészek támogatásával mérhetetlen segítséget tud adni” – mondta. A börtönlelkésznek a dandártábornokhoz intézett kérése pedig nyitott kapukat talált: a fiúk előadhatják a darabot a kalocsai fegyintézetben a női fogvatartottaknak. A nézők és a szereplők találkozását, az ölelést, a párbeszédeket a színpad mellett már nem vártuk meg, az teljesen az ő történetük.
