Lélekzet – ezt a címet viseli az a verseskötet, amellyel Szabó P. Szilveszter, Jászai Mari-díjas színművész, a Szegedi Szabadtéri Játékok Elisbeth-jének a Halált alakító szereplője jelentkezett. A musicalsztár másik arcát mutatja meg: könyvekről, elfeledett gyöngybetűs világról mesél. Arra büszke, hogy önnön erejéből küzdötte fel magát oda, ahol most van. Az pedig nem kevés: a Budapesti Operettszínház színésze, az egyik legkiválóbb musicalénekes, aki a szegedi közönség tavaly a Szentivánéji álomban Oberon, az idei szabadtéri Elisabeth-jében pedig a Halál szerepét játssza, illetve, mint egy közönségtalálkozón elmondta: ez valójában egy hősszerelmes szerep. Kötetében nem hősszerelmes: csak egy ember a sok közül. – Hogyan kezd el egy musiclasztár írással foglalkozni? – Az írást református lelkipásztor nagyapámtól örököltem. Ő minden egyes istentiszteletre úgy készült, hogy apró lapocskákra, gyöngybetűkkel leírta a mondanivalóját, mégis: soha nem olvasta. A technikának hála minden darab megvan beszkennelve, és a mai napi rajongok az írásáért és annak módjáért. Azután hála Istennek olyan tanáraim voltak, mint Lator László és Avar István, akik a régi történelmi irodalomról beszéltek nekem, költők háttéréletéről, ettől olyan bennfentesnek éreztem magam, és a családomban is volt már író. – A közönségtalálkozón azt mondta, meg akarja mutatni, ki van amögött a színpadi figura mögött, akit a néző lát. – Így van, azt szeretném megmutatni, hogyan jut el egy szerep a színpadra, vagy én hogyan jutok el valahová, mi a háttéranyagom, mi a lelkem, hogyan állok neki egy előadásnak, egy szerepnek, vagy pusztán az életnek. Mikor írok, egy ember vagyok a többi közül. Azért szeretem a verseket, mert mikor írok, nincs mellébeszélés, nincs zene, nincs füst. Ha felmegyek a színpadra, és ott valamit játszom, az nem csak annyi. – Vár olyan sikert a könyvének, mint amilyen sikeres a színpadon? – Nem tudom, hogyan fog elsülni a dolog, kíváncsi vagyok, hogy ha leülepszik az olvasóban a vers, mennyire találják meg azt, akit eddig láttak a színpadon, kevesebbet, vagy többet látnak-e majd a versek után. Azt szeretném, ha mindenkinek magának szólna a vers, hogy ne azt nézzék, ki írta, hanem találják meg benne azt az igazságot, azt az életet, amit ők is élnek. – A fiatalok körében már most is sikere volt. – Igen, de a könyv más: nagyon át kellene nevelni a fiatalságot, most a papír és annak illata, a könyv egész teste már nem olyan elfogadott dolog. Nagyon szeretném arra ösztönözni a fiatalokat, legalább az én rajongóimat, hogy nyúljanak bátran a könyvhöz, olvassák el. Nem örülök annak, hogy kiadták esszében összesűrítve például Jókait és Mikszáth-ot – olyan ez, mintha azt mondanánk a gyerekeknek, hogy az élet erről fog szólni, és éljenek aszerint. Csak ez így nem működik. Azt meg is kell élni: lapozni kell, a könyvet néha abbahagyni, közben szemlélődni – amiért a könyv könyv, és amiért a színház színház. – Számított egyébként ennyi fiatal érdeklődőre? – Nem, de nagyon örülök nekik. Biztos, hogy nekik most még elsősorban az a fontos, hogy ki írta. Én viszont azt szeretném, hogy a „mit írt” legyen leghangsúlyosabb. Azért örülök a fiatalságnak, mert nekem is van két kislányom, akik szintén egy újabb generációt képviselnek, akiket ilyen szellemben nevelek: felolvasok nekik, beavatom őket. Nem akarom visszafogni őket, de fontos, hogy legyen valami az életükben, ami alátámasztja a neveltetésüket, az értelmi-érzelmi világukban tudjanak elvonatkoztatni, hogy mi a jó és mi rossz. – Hogyan születik egy sor? – Egyszer csak belém villan, és akkor előveszem a telefonomat – ugyanis már hadat üzentünk a tollnak és a ceruzának, de szabályként alkotótársaimmal, Németh Attilával és Földes Tamással kikötöttük, hogy csak jegyzetként lehet telefonba írni. Minden egyes gondolatfoszlány rajtakapható így. – Mire utal a cím, Lélekzet? – Ott az én kis lelkem, amit én ápolgattam, nevelgettem, védtem, vagy a külvilág, vagy mások drasztikus hatásai ellen. Kíváncsi voltam, hogy mennyire tud megmaradni önnön magamnak, mennyire torzul, hogy akar megfelelni a világnak. Ez egy nagy vállalkozás: leírtam azt, ami én vagyok: a lelkemből egy „lélekzetet”.
