A ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején a fiatalok világszerte – mint ma is – együtt akartak lenni. Akkor is, most is többnyire eszményképeik, a pop- és rockegyüttesek hozták össze őket. Egyenes út vezetett innen a tömegtársadalmi, zenei mamutfesztiválokhoz: Monterrey, Woodstock, Altamont. Ekkor már a virágos köntöst viselő, érzékcsalódásos mámorba szédült poprajongók nem csupán szórakozni szerettek volna, hanem kilépni a felnőttek pénzorientált társadalmából. Reménytelen harc volt ez, hiszen ők is e társadalom szerves részei voltak. Minket, az akkor a Vajdaságban élő ifjoncokat is megérintett a változás szele, talán soha nem voltunk olyan közel egymáshoz, és a nagyvilág sem volt olyan közel, mint akkor. Annak ellenére, hogy hajdanvolt országunkat azóta iszonyatos vérfürdő söpörte le a térképről, s ha szét is széledtünk a szélrózsa minden irányába, ezen rövid, a végletekig bohókás időszak emléke, tisztelete örökre összefűz bennünket. Ekkor vetítették a mozikban a Bonnie és Clyde című kultikus filmet, az Indiából éppen csak hazaérkezett Beatles pedig hatalmas virágcsokrok mögül. euforikusan mosolygott vissza a lapok címoldaláról. A változtatni akarás szele San Franciscóból kiindulva, később már viharossá fokozódva megingatta az örökösnek hitt értékrend kártyavárait Berlinben, Párizsban, Rómában, Prágában. és eljutott hozzánk is. Az itteni ifjúság a jóléti társadalmakkal a vasfüggöny mögötti sorstársaitól összehasonlíthatatlanul szorosabb kapcsolata révén első kézből kapta és fogadta el az ott kibontakozott ideológiai irányzatokat. 1968-ra a legtömegesebb ifjúsági mozgalom kétségkívül a San Francisco Haigh Ashbury nevű óvárosából kiinduló, és az egész világra kiterjedt Flower Power (Virághatalom) lett. Szabadon áramoltak be hozzánk a nyugati sajtótermékek, játékfilmek és amellett, hogy a hazalátogató fiatalabb vendégmunkások széltében-hosszában terjesztették a külhonban elsajátított életstílust, mi is világútlevelünkkel utazhattunk a világban kedvünk szerint. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy nálunk a hippi mozgalom – főként külsőségeiben – termőtalajra lelt. Habár ez a szubkultúra egyértelműen a romantikus gondolkodásmódot helyezte előtérbe, a sokkal progresszívebbnek bizonyult underground (földalatti, a polgári lét ellen való lázadás egyik formája és művészeti irányzata) szintén létjogosultságot nyert abban az új világ eljövetelét váró korban. Annak ellenére, hogy az LSD-utazásain az egész nemzedék lángésznek hitte magát, az abban az időben megtartott és a totális szabadság jelképévé vált 100 ezres popfesztiválok: Woodstock ’69, Wight-sziget ’70, csupán a mákonytól akaratát vesztett tömeg szabadideje eltöltésének piaci értékesítésére szerveződött társaságok óriási üzletei voltak. Persze akkori szemmel ezt másként láttuk, így a hiszékeny lázadók tulajdonképpen a saját csapdájukba estek. A ’70-es évek közepére a kezdetektől fogva kudarcra ítélt, a társadalomból való kivonulást, a mindennemű reális alapot nélkülöző, az eszményi világ megvalósítását hirdető ideológiára épülő hippi éra is véget ért. A virággyermekek többsége feladta elveit, és lemondva lázadó magatartásáról, elfogadta a fogyasztói értékrendet, visszailleszkedett a jóléti társadalomba, kisebb, szociálisan érzékenyebb részük pedig a különböző környezetvédő és globalizáció ellenes mozgalomban vállalt szerepet. Bár ismeretségi körömben még a legfiatalabb korosztály képviselői között is vannak néhányan – bizonyára azért, mert összehasonlíthatatlanul sötétebb a jövőképük, mint nekünk volt anno –, akik követendő példát látnak a hippik nihilista, a gyertyát mindkét végén égető életszemléletben, ám e hajdan volt, formabontó szubkultúra eredeti célkitűzései már alighanem ismeretlenek előttük. Az ellenkultúra utolsó oázisa, a Koppenhágában 1971 óta létező Christiania hippi enklávé is – úgy tűnik – a végnapjait éli, mivel a dán kormány eltökélt szándéka eme szabad és mindenkitől független városrészben is érvényt szerezni az állami törvényeknek, értsd ez alatt: bérleti díjat fizettetni az elfoglalt épületekért. Érthetetlen számomra, hogy a kizárólag a fogyasztói értékrendet dicsőítő, egyedül a pénz egyeduralmát elismerő, a szükségtelen anyagi javakat halmozó, manipulált alattvalókat tenyésztő, az egyenkultúra világbirodalmát építő ma társadalma miért csak most – jócskán megkésve – akarja ellenőrzése alá vonni – ha csupán egy busásan jövedelmező turistaattrakcióról van is szó – e parányi szabad földet, ahol talán még érvényesülnek a személyi jogok és nincs totális megfigyelés alatt senki sem. A régmúlt események emlékei után kutató krónikásként, talán túlzott jelentőséget tulajdonítva a múlt század ’60-as, ’70-es éveinek, csupán az szolgál mentségemül. hogy életünk örökre elveszett néhány esztendejébe sűríthető össze szinte mindaz, ami későbbi életszemléletünket meghatározta. Úgy tűnik, akkor valahogyan jobban értettük a bennünket körülvevő világot, mint manapság, amikor a brutális manipuláció, a totális kontroll és a létbizonytalanság az úr. Egészen más, új, idegen korszak vette kezdetét. A rock zene hőskora elmúlt. A műfaj azóta főleg jellegtelen tömegárukat gyártó, hatalmas iparággá fejlődött. A hippi mozgalom is a múlté. Mi is lassacskán felnőttünk, megkövesedtünk. És akkor jön a SZIN, amely negédes, hamiskás woodstocki nosztalgiával emlékeztet erre.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.