Kányádi Sándor: „Megvan mindennek az ideje, mint a szalmakalapnak"

A 80. szegedi ünnepi könyvhét díszvendége volt a Somogyi Könyvtárban Kányádi Sándor, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével kitüntetett Kossuth-díjas író, költő, műfordító, a Magyar Kultúra Követe.

- Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke Sándor bácsi 80. születésnapjára (május 10-én ünnepelte, ezúton is gratulálunk!) rendezett ünnepségen azt mondta: „Petőfi, Weöres és Kányádi, a három Sándor, aki eljutott az értől az óceánig." Valóban rokonnak érzi/tekinti a másik két Sándort?

- Műsoron kívül mondom: Petőfi még tenget sem látott, Weöres pedig - úgy tudom - csak Angliában volt, miután átkelt a csatornán. Óceánt igazából én láttam, az Atlantit meg a Csendest, ami nem jelenti, hogy nem Petőfi és Weöres a nagyobb költő. Irodalomtörténeti értékelések ezek, amire azt szoktam mondani - az író-olvasó találkozón ma erre is kitérek -, hogy az emberek azt hiszik, egy költővel találkoznak. Ki kell ábrándítsak mindenkit: ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, aminek hitték egész életében. Ha az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak majd valamit kézbe venni abból, amit írtam, akkor elmondhatják, hogy az én ősöm annak idején nagyon okosakat mondott Szegeden.

- Egyszer azt találta mondani, hogy bizonyos életkor után már nem fog verset írni. Betartja ezt a fogadalmát?

- Nem is illik, megvan mindennek az ideje - nálunk mondják -, mint a szalmakalapnak. Fiatal embernek való foglalkozás a versírás. Egyszer

Illyés Gyula

bácsi írta, meg mondta is nekem, hogy nem lehet tisztességes ember az, aki a versírást abbahagyja. Azt válaszoltam: de azért idejében abbahagyni, az se kutya. Hátba ütött, mert magára értette a célzást. Ma már annak a fajta versnek, amit én írok - és amiért írtam -, nincs tétje. Más dolgokat kellene csinálni.

- Például?

- Tizenhat kilónyi olvasnivalóm van, az államvédelem rólam írt papírjait kellene átböngésznem.

- Mind el akarja olvasni?

- Mind. Ugyanis azt keresem, kutatom, van-e ennek az irathalmaznak memoárértéke. Az emlékirat nagyon nagy műfaj nálunk, Erdélyben. A mai memoárokat viszont azért nem szeretem, mert mindegyik a megjelenésre sandít. Az emlékirat szubjektív műfaj, de öt igaz szubjektívból az utókor egy objektív képet alkothat a korról, míg a hazugból, húszból sem. Az irathalmaz 1959 májusától a telefonbeszélgetéseimet tartalmazza, ugyanis minden beszélgetésemet lehallgatták.

- Nehezebb volt abban a korban írónak lenni, mint ma, továbbá hogyan lehet sorskérdésekről szólni úgy, hogy közben ne legyünk se epigonok, se patetikusak, se a napi politika szolgái?

- Most is van egy csomó tehetséges ember, de ma már az irodalomnak - úgy érzem - nincs tétje. Az '50-es években az irodalmat úgy tanították, hogy az első világháború után a magyar költők - tisztelet a kivételnek - köldöknézők voltak. Nem tudom. A gyakorló irodalmárokat kellene megkérdezni, ők ezt hogyan látják. Volt a magyar költészetnek nagyon komoly nemzeti és társadalmi elkötelezettsége. Azt szokták mondani, hogy líránk azért nem mond sokat a világnak, mert túlságosan kötődik a történelmünkhöz. Nálunk a költő fontos személyiség. Ha árvíz, tűzvész vagy jégverés van, azt kérdezik, hol vannak a költők? Nem tudom, kiben van meg ma ez a felelősségtudat, és egyáltalán, szükség van-e erre még. Szerintem az önirónia a felnőttség egyik jele. Ha ez hiányzik az egyénből, etnikumból, nemzetből, felnőttnek sem tekinthetjük. Jómagam el tudom képzelni a magyar kultúrát írásbeliség nélkül, hiszen volt ilyen a történelemben, és valószínűleg lesz is. A versnek talán nincs szezonja. Rengeteg költemény jelenik meg ma, ha valakinek pártfogoltja, támogatója, mai szóval szponzora van, bármi megjelenhet, már a középiskolás gyerek verseit is kiadja a keresztapja.

- Sem személye, sem költészete nem megosztó, egyaránt elfogadják, elismerik a legkülönbözőbb színezetű irodalmi és politikai táborok. Hogyan csinálja?

- Soha nem tartoztam semmilyen táborba, mint ahogyan - nem dicsekvésképpen mondom - párttag sem voltam. A kezdet kezdetén a szocializmusban hittem, mert igaznak találtam. Mikor felkerültem Kolozsvárra, megsértődtem volna, ha a rendőr nem tud magyarul. Most is azt mondom: nem lelkesedem különösebben a mostani rendszer iránt. „Pár éve vagy Szatymazon, mire a béred kikapnád, a tőkéseké a haszon." A szocializmus és marxizmus eszméje - véleményem szerint - rosszul társult. Ha a szeretet és nem a gyűlölet irányába mozdul, és a krisztusi tanításhoz állt volna közelebb, emberségesebb és humánusabb lett volna, akkor biztos másképp alakul a világ. A történelmet emberek csinálják, ők pedig különbözőek: így gonoszok, úgy gonoszok...