Popper Péter szellemi hullámvasútján

Az emberek lelki gondozása valamikor a papi szolgálat része volt. A modern időkben azonban csökkent az egyház befolyása, és a feladat lassan átcsúszott az orvosok kezébe, ahol viszont túl ridegnek, tudományosnak és racionálisnak bizonyult. Ez a helyzet hívta életre a pszichológiának elnevezett furcsa tudományt, amely félig papi, félig orvosi gyökerekből táplálkozik: ebből is van egy kicsi benne, meg amabból is. A mai ember lelkének kb. ez meg is felel. „A gyógyulás persze hosszadalmas, fárasztó és drága folyamat, mit csináljon az, aki nem tudja ezt megfizetni?" - kérdezték egyszer Freudot. - „Igyon" - válaszolta nem kis realitásérzést tanúsítva Freud. Nagysikerű szegedi előadása után a lélek dolgairól és titkairól faggattuk Popper Péter pszichológust, írót.

- Gondolkodott-e arról, miért olyan népszerűek az előadásai, mi az, amire annyira fogékonyak az emberek és csak Öntől tudhatják meg?

- Erre nehezen tudok válaszolni. Azt gondolom, hogy egyrészt olyan témákról írok, amelyek érdeklik az embereket, na meg engem is. Tehát, az érdeklődésünk közös. Olyan embernek tartom magam, akinél a véleménye elmondása során derül csak ki, mi az igazi álláspontja saját maga számára is. Másrészt, úgy hiszem, érthetően írok, ami rendkívül fontos, hogy kikerüljem a pszichológiai tolvajnyelvet. Egyszer azt írta rólam az egyik kritikusom, hogy azért van sikerem, mert hullámvasutaztatom olvasóimat. Szent témákat érintek, miközben profanizálva és a humort sem mellőzve adom elő mondanivalómat. Valóban, valami szellemi hullámvasút ez.

- „Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is cirókahiányban szenvednek" - állatja. Milyen terápíát javasol erre az egyre inkább terjedő „kórra"?

- A legtöbb, amit egy ember a másiknak adhat, az az idő az életéből. Biztos, mindenki örül az ajándékoknak, a nők a briliáns gyűrűnek és nyakláncnak, a férfiak a szép karórának, de ha egészségesen működnek az ösztöneik, akkor mindenki annak örül a legjobban, ha időt ad neki a másik az életéből, vagyis sokat van vele. Mert akkor gyöngédségekre is van kedv, hely és idő, ami sajnos rohamosan kezd kiszorulni a kapcsolatokból.

- A mostani gazdasági válság mellett erkölcsi és bizalmi válságot is emlegetnek. Ez ellen hogyan védekezhetünk?

- Valószínűleg sehogy. Ne feledjük, a válság a történelmünk létezési módja: a kereszténység felvétele is válság volt, a pogánylázadások, a tatárjárás, a törökdúlás, a Rákóczi-szabadságharc, a kuruc és labanc konfliktus, 1848, a Bach-korszak, a világháború utáni Tanácsköztársaság stb. Csupa válság, egyikből a másikba hull az emberiség, de hát ez a történelem fejlődésének menete. Nem lehet véletlen, hogy az indiaiak 3. nagy istene, Síva, egy személyben a rombolás és a megújulás istene, mert a kettő összetartozik. Ahhoz, hogy valami új keletkezzék, a régit le kell rombolni, ami gyakran fájó helyzeteket eredményezhet.

- Ismét egy választási kampány kellős közepén leledzünk. Politikusaink erőszakos megnyilvánulásai ellen mi az orvosság? A sárdobálók és mocskolódók között hogyan maradhatunk szó szerint és jelképesen is tiszták?

-

Churchill

-lel értek egyet, aki azt mondta, az az ember, aki csak a soron következő választásokig lát el, politikus lehet, de honatya, államférfi nem. Ez túl rövid perspektíva. A honi politika egyik nagy bajának tatom ezt a következő választásokig ellátó, de tovább nem mentalitást. A politikában kell lennie valami játékosságnak, humornak, mint egy sakkjátszmában. Nem szeretem a komor, humortalan politikusokat. Nálunk, sajnos, nem így művelik ezt a mesterséget, és ez baj, nagy baj.

- Egyre gyakrabban halljuk, hogy szinte minden lelki nyavalyában világelsők vagyunk, nem beszélve az öngyilkosságról, alkoholizmusról. Valóban ilyen defektesek lennénk?

- Nem hiszek ebben. A szakmám is felelős kissé abban, hogy ez így elterjedt, hogy túlpatologizálták a dolgokat. Ma már nincs ember, aki azt mondaná, rossz kedvű vagyok, bánatos, szomorú, mindenki azt mondja, depressziós vagyok. A depresszió komoly betegség, de hát ennek van tekintélye. Legalább depressziós legyek. Ez a mentalitás egyebekben is tetten érhető. A magyar ember rendre felfelé torzítja a dolgokat. Nálunk a sofőrt pilótának hívják, ha van egy csónakom, az már hajó, ha pedig tetszik egy nő, akkor halálosan szerelmes vagyok belé. Az angol viszont a csónakjára azt fogja mondani, ladik, ha pedig tetszik neki egy nő, akkor a következő vallomást teszi: „Meglehetősen kedvelem Önt." Mint látjuk, az egyik fölfelé torzít, a másik lefelé. Egyszer

Szabó Magdi

mondta nekem, hogy tudomása szerint egyetlen olyan nemzet van a világon, amely irodalmi műfaj rangjára emelte a panaszdalt - ez pedig a magyar.