Giccskarnevál Ozon-módra

Bizonyára mindannyiunk számára ismerős a romantikus lektűr műfaja, amelyben hős és hősnő örök szerelemmel forrnak eggyé egy gótikus kastélyban, míg a háttérben előragyog a szivárvány. Nos, François Ozon legújabb filmjével ezen műfaj klasszikusai előtt tiszteleg, egy végletekig eltúlzott eszköztárat felsorakoztatva, és egy sajátos ozoni légkört teremtve.

Angel Deverell féktelen természetű, gazdag fantáziával megáldott leány, aki gyakorta konfrontálódik tanáraival és őt egyedül nevelő édesanyjával, és aki tanulás helyett szentimentális melodrámákat ír. Miután az egyik londoni kiadó elvállalja egyik regényének publikálását, megkezdődik Angel sikertörténete: egymás után jelennek meg könyvei, olvasói rajonganak érte. Hirtelen jött gazdagságának köszönhetően egy csapásra mind elérhetővé válnak fiatalkori romantikus álmai, és egy mesés, regényeiben annyiszor megírt világot teremt maga köré, neogót kastéllyal, pávákkal és habselyem ruhákkal. Kezd egyre inkább elszakadni a realitástól, és tökéletes világába megszerzi magának a tökéletes szerelem elmaradhatatlan elemét is. Mikor kitör a világháború, és az is kiderül, hogy a tökéletesnek hitt szerelem talán mégsem az, nem hajlandó tudomást venni a külső valóságról. Közben eljár írói stílusa felett is az idő, az új korok más stílust követelnek. Olvasói szép lassan elfelejtkeznek róla, így Angel mint író túléli önmagát. Egyetlen hűséges rajongója tart ki mellette, a titkárnőnek szegődött Nora, aki maga is költő, és titkos vágyakat táplál Angel iránt.

Bár Ozon nem fukarkodik a minél végletesebben romantikus, sőt giccses motívumokkal – ennek egyik tetőpontja, amikor a szerelmesek csókjánál tényleg felragyog egy megaszivárvány – de ezek épp eltúlzott mivoltukban teszik saját szerepüket idézőjelbe. Másrészt maga a történet is a szentimentális történetmesélés lehetetlenségéről szól, amelynek elvileg kötelező befejezése a tökéletesen boldog vég. Itt ellenben annak a tipiku, a mindennapokból is ismerős jelenségnek végletes példáját láthatjuk, amikor az ember szerelmesét és szerelmét ideális vonásokkal ruházza fel, és csak akkor veszi észre, hogy ez nem fedi a valóságot, amikor már túl késő. A történet ugyanakkor a modern nő sikersztorija, aki önnön képességei révén jut a csúcsra, és anyagilag teljesen függetlenné válik. Ozon más helyütt is kikacsint a klasszikus romantikus séma mögül: fojtott, inkább csak apró gesztusokból építkező leszbikus jeleneteknek is szemtanúi lehetünk.

A főszereplő Romola Garaitpreraffaelita festményeket idéző szépsége is ideálissá teszi egy századfordulón játszódó szerephez, másrészt hihetetlenül érzékletes móson képes eljátszani a labilis, hisztérikus írónőt. A pletykák szerint Ozon eredetileg Nicole Kidmant akarta felkérni a szerepre. Mivel azonban a főszereplőnek mind tizenéves fruskát, mind fiatalasszonyt kellett volna játszania, ezért úgy találta, hogy a nagyközönség számára még jórészt ismeretlen Garai alkalmasabb a szerepre. A tündöklő, folytonosan sikert hajszoló Angel ellenpólusa a filmben az őt rajongva szolgáló Nora, akit Charlotte Rampling, Ozon egyik kedvenc színésznője alakít.

A film kiváló szórakozást ígér pazar látványvilágával, gyorsan pergő eseményeivel, ironikusan kezelt romantikájával, amelyen átsüt Ozon szeretete e műfaj klasszikusai iránt.

Angel. Színes feliratos angol-belga-francia romantikus dráma, 134 perc, 2007. Rendezte: François Ozon