Időkép, London, 1819. 09. 19.

Azon a napon – 19.09.19., hű, de misztikus – szóval azon a kétszázhárom év előtti napon minden bizonnyal derűs volt az ég, a napsütés áradt, még London fölött is, tanú rá a korabeli ember, aki leírta, milyen volt az a nap. Az a bűvös nap! Amikor hallani vélte -- Tóth Árpád szépséges fordításában – hogy „… gyűlő fecskék zajától zúg az ég”, amikor „a sárga nap örül”, s amikor „Halk párák s édes ízek évszaka” jön. És ez épp kétszázhárom éve volt, mert az irodalomtörténet úgy tartja nyilván, azon a napon írta meg az angol romantikus költő, John Keats az ódáinak egyik legszebbjét: Az őszhöz címet viselőt.

Tehát szó sincs ősi meteorológiai dokumentumról, csak egy széplelkű verselő – akit úgy is neveztek: a szépség költője – szeptemberi álmodozásáról. A lírikus tehát marad ott, ahol volt: az irodalomban, annak is a leggazdagabb szegletén, ahol az angol romantikus költészet állócsillagai, Lord Byron és Shelley mesterek társaságát élvezi.

Amikor megírta tehát a versét, 1819. szeptember 19-e volt, vasárnap (az idén ez a dátum hétfőt jelöl), és azt a napot igazán szép idő uralhatta, hisz’ csak nem ok nélkül fogant meg ez a költői kép: „a sárga nap örül”. Most a napnak semmi oka örülni, különösképp London felett, nem is igen látszik, és most nem „gyűlő fecskék zajától zúg az ég”, a sokkal inkább ágyúlövéstől meg harangszótól. És aztán a mély, súlyos csönd… ami (tessék fogódzkodni, képzavar jön!) messziről idehallatszik. A csöndnek, gyásznak most ideje van, John Keats földjén, persze, meg a szolidáris nagyvilágban is.

És mert jócskán elmúlt Kisboldogasszony-nap, amihez a néphit a vándormadarak útra kelésének idejét köti s el is keresztelt Fecskehajtó Kisaszony napjának – így már csak a megkésetteket búcsúztathatjuk. De tavasszal, amikor visszatérnek, talán újra igazi fecskehadak zajától zúg majd az ég. És akkor a nap is örül.