Vigasztalan november, 1956

Orosz tankok strázsálnak tegnap óta a városháza előtt – mondja Z. úr a feleségének, hát persze, válaszolja az asszony, sejthettük már negyedikén, mire számíthatunk.

Ahogy mások, akkor, november dermesztő napjaiban Z. úrék is visszahúzódtak otthonuk négy fala közé, csak ha elkerülhetetlen volt, akkor ugrott ki a férj a kisboltba, egyébként otthon ültek. Vártak. Füleltek. Mert olyan idők voltak, amikor az emberek otthon ültek és füleltek. Tudták, bárkiért bármikor jöhet a karhatalom. Elég egy fenyegetés a vallatószobában, és a megfélemlített ember máris sorolja, kiket látott a Takaréktár utcában. Vagy a Klauzál téren. Vagy bármelyik tüntetésen. Márpedig Z. úrék is ott voltak mindenütt, ahol történt valami.

Aztán november 4-én délután meglátták a ruszki felderítő járőrt átvágni a városon, és megelevenedett előttük a rádióhírek valósága. Tudták, minden elveszett. Z. úr, békeidőben egyetemi segéderő, szorgos mindenes, aznap listát készített, kit kell megkeresni, megtudakolni, mit segíthet, ha kell, egy kevéske pénzt adhat, felesége meg töpörtyűs pogácsából és libazsíros kenyérből úti elemózsiát pakolhat, csak menjen, meneküljön, akinek félnivalója van.

A sok név között a listán ott volt három diákgyereké. Mindig nagyot köszöntek neki, ha a forradalmi napokban őrt állni látták, s ő megjegyezte a nevüket, emlékezetébe véste a tiszta arcukat, a három diákvezérét. Lejtényi András joghallgató: az „audmaxban” hallotta szónokolni. Bátor fiú – gondolta akkor. Csakúgy a másik kettő: Tóth Imre és Kiss Tamás. Hárman vezették Z. úr titkos bátorságlistáját. Az öregúr nem tudta, hogy azon a napon Tamásért, Imréért elindultak a rendőrök. Csak András kapott haladékot a sorstól. Ő akkor már a határ felé tartott…