Itt volt május elseje…

Bizony, itt volt, s bár a fél ország tán törvénynek hitte az „itt van május elseje” állandóságát, de kiderült, sok más mellett ez sem örökérvényű. Persze megmaradt az, ami az értékmérő: a munkásminőség. Az ókorban is az volt, v.ö.: munkás Szt. József kultusza, és értékmérő a mai napig is, csak nemigen jön szóba. Igaz, a nagy össznépi felvonulások korában a „zeng és dalol az élet” indulószöveg illúziófala mögött ugyancsak háttérbe szorult…

De emlékezzünk a kezdetekre. 1886, Chicago. A hatalmas amerikai iparközpontban, a szelek városában azon év május első napján tört ki a sosem látott méretű munkássztrájk. A méltányos munkaidő és feltételek követeléséből az „előfutár”, a brit utópikus szocialista Robert Owen álma szerint népmozgalom lett. Chicago szelleme bejárta a világot, elültetve mindenfelé a munkás szolidaritás filozófiájának magvát. Aztán jött hat évtized, sztrájkok, tüntetések, akciók sorával, mire megvalósult végre a „boldog” kor. Vagy annak hazudott… És igen, egy nagy ugrással máris a XX. század derekához érünk. Gyorsvágta ez, de a maiaknak ez az a távolság, amihez még saját tapasztalat köthet: a kor, amelyben a munkásünnep hagyományaiból nem sok maradt, szerepét átvette a kettő-pont-nullás rendszeréljenzés.

A szokásos, évente kiadott jelszókészlet is ezt tükrözi. Egy mai fiatal nem is érti, mit takart ez: „Az MSZMP központi bizottságának május 1-i jelszavai”. Pedig akkor érthető volt: a párt nem hagyhatta a gondolatokat szabadon kószálni, csak egy hangon szólhatott minden, Battonyától Nemesmedvesig. Ezt szolgálta az évi friss felvonulási kiskáté, ilyen magvas jelszavakkal: „Éljen Május 1.” Na ja, magától értetődik. Aztán: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” És: „Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt!” Vagy:  „Testvéri üdvözlet a nagy szovjet népnek.” Na, ez végképp kihagyhatatlan. Jutott olykor jókívánság más népeknek is (módjával). És a Párt az üzenetek közt nem feledkezett meg a dolgozó munkásokról, a dolgozó parasztokról, meg a… hm… szövetséges értelmiségiekről, de ők már nem kaptak a „dolgozó” jelzőből, nyilván elfogyott.

Boldogságfaktor. Ez kulcsfontosságú mérője volt a mindenkori májusünnepek sikerének. Éppen ezért a városi napilap mindig előre hangolt. 1957-ben is.Nem gatyáztak a Szegedi Néplapnál: április 30-án összesen negyvenhét hozsannázó jelző vagy cizellált frazeologizmus állt beélesítve, szolgálatkészen, hogy mindenki érezze a nagyszerű pillanatot. Nincs már szó múltról, chicagói harcos elődökről – csak arról, hogy minálunk minden a legpompásabb, május elseje is színpompás (lesz). És vidám. Mint az ország egésze. Aztán másnap, az előző napi szürke-fekete Néplapot követve a forradalom óta néma Délmagyar igazán színpompásan, égővörös fejléccel jelent meg. És a későbbi nagyúr, a már akkor is városi párttitkár Komócsin Mihály írta a kolumnás köszöntőt.

Azért a korábbi, 1950-es újság lelkesítő ereje semmiképp sem überelhető. A későbbi években kepeszkedhettek a szerkesztők, de olyan dicsérethalmazt képtelenek voltak fölmutatni, mint 1950-es elődeik. Hát igen, a nagy pártegyesülés már megvolt, és kiütközött a nyers, brutális erő. Mertek volna a zsurnaliszták cicózni! A beszámolókban a leggyakoribb jelző a boldogság: minden egyes szegedi – ahogy a címlap sugallja – boldogan ünnepelt. És a cím után rögtön újabb sulykolás, szóismétléssel: „Vidám, boldog, derűs május elsejében volt részük a szegedieknek…”

Hát, ilyenek voltak a régi májusünnepek. Fel-hőt-le-nül boldogok! Sör-virsli kombóval.