A kamasz és az emberségcsapda

Csak egyetlen egyszer volt tiszteletlen tanárral. Se előtte, se utána, soha. De az az egy az egész életére szóló tanulságot adott. Emléksorok, pedagógusnapon.

Az, hogy maga is tanár lett, tán abban a pillanatban eldőlt: amikor Kapitánffy doktor felelni szólította, s neki éppen akkor kellett kamaszos hülyegyerekformát mutatni, hogy a bandatagoknak imponáljon. Tanár úr – mondta, miután feltápászkodott –, nekem ehhez most nincs kedvem. A kamaszok röhögtek. A tanár, a nagytehetségű fiatal ókortörténész a tőle ismert eleganciával meghajolt, s ezt mondta: Bocsásson meg, fiatalúr, hogy zavartam, kérem, foglaljon helyet. És bár nekem sincs hozzá nagy kedvem, de a tömör feleletért be kell vésnem egy mutatós 1-est. És lőn. Aztán múltak a hetek. Néhanapján a tanár ismét fölszólította – de rögtön hozzátette a szokásost: Jaj, elfeledtem, hogy önnek nincs kedve felelni, kérem, foglaljon helyet. Pihengessen… A diák minden alkalommal megszégyenült. És eggyel mindig több lett az elégtelen a naplóban. Mi más lehetett a félévi jegye: 1-es.

Megkezdődött a második félév. Tanult, mint a güzü, és rettegett, mikor szólítja a történelemtanár felelni. Egy napon eljött az ideje. És ezúttal nem azt kapta, hogy „foglaljon helyet” – hanem ezt: Figyelemmel hallgatom. Amikor a végére ért, a tanár így szólt: Tabula rasa. És ötöst adott. Akárhány felelet vagy kisdolgozat jött aztán, mind jól sikerült. Az évzáráshoz közeledve egy nap a tanára kérdezte, ráér-e szerdán háromkor. Meglepődött, nagy nehezen kinyögött egy igent. Várom – volt a felelet. Szerdán háromkor ott állt a tanári előtt. Nyílt az ajtó, megjelent a magas, mindig elegáns Kapitánffy doktor. Kérem – mondta, s indult, meg sem állt az igazgatóhelyettes irodájáig. Az egykori vagánytanonc akkorra már egészen összetöpörödött. Az újabb meglepetés odabent érte. A dirihelyettes, szintúgy történelem szakos, kezdte kérdezni. Lóugrásokban végigvágtattak a tananyag legfontosabb csomópontjain. Vége lett, s a szigorúságáról ismert vicedirektor kollégája felé fordult, annyit mondott: egyetértek, és jelentőségteljesen bólintott. A gyerek nem tudta, hogy az év végi ötösre mondott ezzel áment. Arra nem derült fény, hogy ez egy bizottság előtti hivatalos vizsgáztatás volt, vagy csak egy óvatos akció, ha netán valaki választ keres arra, hogyan lehet a félévi 1-es után 5-ös, de mindegy is már. A gimnazista, aki aztán tanár lett, mindig tisztelettel emlékezett egykori tanárára, a klasszika-filológus, bizantinológus kutatóra, irodalomtörténészre, akinek wiki- szócikkében ez a rövid titulus a leginkább sokatmondó: Foglalkozása ókortudós. És, teszi hozzá ma a tanítvány: Ember. Pedagógus.