Ünnepi meglepetés 1986: majális, atomfelhőben

Április búcsúja közeledett. A hónap legutolsó hétvégéje derűs időben telt. Aztán megkezdődött a munkahét, ami akkor csonka volt, mert a munkásünnep, május elseje szakította félbe.

Április 28-a, hétfő reggelén a csillebérci tudományos bázison, a Központi Fizikai Kutatóintézetben a napi rutin szerint kezdődött minden. Legfeljebb az tűnhetett föl az alapos szemlélőnek, hogy néhány fiatal kutató kis csoportba verődik, mintha csak a focieredményeket tárgyalnák, később meg telefonkönyveket lapozgatnak. Délelőtt aztán hármójuk valami ürüggyel elkéredzkedett. Egyikük kocsijába ültek, és irány Farkasrét. Majd onnét Mártonhegy. Itt is, ott is félreeső telefonfülkét kerestek, valamelyikük tárcsázta egy iskola vagy óvoda számát, pestit is, vidékit is. Mindenütt az igazgatót kérték, és elhadarták a mondandót: nem mutatkozhatnak be, csak bizalmasan közölhetik, olyan intézményben dolgoznak, ahová befut minden információ, az is, hogy az ország fölött most nagyon rossz a levegő.

Megijedni nem kell, de elővigyázatosságból azt javasolják, hogy a következő napokban a gyerekeket minél kevesebb időre engedjék ki a szabadba. Azt is kérték, erről senkinek ne szóljanak, csak tegyenek a kérés szerint. Nem tudni, hány igazgató fogadta meg a tanácsot. A bátor ifjú fizikusok mindent kockáztattak: munkát, jövőt, egzisztenciát. Felelősségérzetük hajtotta őket, mert már tudták azt, amit mások még nem: hogy két nappal előtte, szombaton hajnali 1 óra 23 perckor a szovjet-ukrajnai Csernobil atomerőművében robbanás történt, s a szél nukleáris felhőt sodor a kontinens fölé. A budai intézetbe a svéd akadémia kutatóitól jött a hír; vész esetén a tudósok az akkori időkben is megosztották egymással a tudnivalókat, nem törődve a kelethez vagy nyugathoz tartozással… A sajtó – a korparancs szerint – hallgatott, hiszen minden kényes dolog csak a pártvezetés jóváhagyásával, jókora késéssel kerülhetett a nyilvánosság elé. Csernobil ügyében is rögtön hírembargót rendeltek el. Harmadnap aztán kis, semmitmondó hír jelent meg az újságokban, mindegyikben ugyanaz: erőműbaleset történt, és „a sérülteket orvosi ellátásban részesítik”. Halottakról, atomsugárzásról, katasztrofális következményekről, Európára kiható veszélyről szó sem esett.

A hazai sajtóigazgatás csak a szovjet gyakorlatot követte. Ottani jellemző történet: az erőműtől húsz kilométerre fekvő Dityki falu lakói fölriadnak a szörnyű robbanásra, látják a hatalmas tűz fényét, félnek, de vezetőiktől csak azt hallják: valami „kis” baleset, és még két nap múlva is azt hazudják nekik, hogy csak az egyik raktár gyulladt ki… közben a beomlott négyes blokk alatt a grafittűz két hétig, május 10-ig egyfolytában ég, gyilkos sugárzást küldve a szabadba. Közeledett a munkásünnep. A hazai hatóságok azt a „megnyugtató” információt közölték, hogy a szovjetek urai a helyzetnek, senkinek nincs félnivalója, bármit lehet enni, inni, és cseppet sem veszélyes a szabadban tartózkodni. Na, ez még félig sem volt igaz. Arról, hogy hozzánk kevesebb nukleáris felhő jut el, mint például Skandinávia fölé, akkor még semmit sem lehetett tudni. Így történt aztán, hogy május elsején a félrevezetett emberek minden településen felvonultak, a ligetekben ették a virslit és itták a Kőbányai sört – gyanútlanul majálisoztak. Emlékezetes ünnep volt…