De most, amikor hatra lép az óramutató, megnyílik a templom kapuja, hirtelen erős fénypászta nyit utat a bevonuló pap és kísérete előtt. A hívek kétoldalt állnak, némán. A lassú, nesztelen vonulás a sötétben, a nők és férfiak sorai közt, méltóságot mutat. Az emlékfotón, persze; hisz ma még – és a járvány elmúltáig szükségszerűen – nincsenek hívek, a templomokban a papok magukban vannak.
Ez a mai az év legdrámaibb szertartása. A liturgiát a tűzszentelés, a láng föllobbantása vezeti fel. Mint a misében minden, ez is jelkép: az ősi pogány rítusra, a tavaszi megtisztulásra is emlékeztető szertartás a fénynek a sötétség felett való győzelmét, a megújulást hirdeti. És a győzedelmes Krisztus feltámadását is jelképezi.
Azután a pap a húsvéti öröméneket énekli. Következik a kilencrészes igeszakasz. Ennek végén már az estébe hajlik az idő, s az ősi keresztény időszámítás szerint olyankor már a vasárnapot éljük, belépünk húsvét vigíliájába. Ekkor a szertartás felénél járunk, még hátravan az evangélium hirdetése, a prédikáció, a keresztségi fogadalomújítás és az áldozás. A templomban még sötét van, csak néhány apró gyertyaláng világít. De amikor a misét celebráló pap a Glóriát intonálja, eljön a katartikus pillanat.
Nagyot kondul a toronyban a harang. Felfénylik az oltár, kigyúl minden reflektor, az orgona berobban a csöndbe, hatalmas erővel szól, az öblös sípokból szinte mennydörgést hallani, mintha leszakadna a boltozat, a harsona- és kürtsípok is süvöltenek, olyan mód, akár a végtelent megkísértő űrhangok. Az égzengés megidézi azt, amikor legyőzetett a halál. Ahogy Kosztolányi Dezső Húsvét-verse szól: „… kelet felől egy sírnak mélyiből, / elrúgva a követ, fényes sebekkel / száll, száll magasba, föl az isten-ember.”
És odakint hosszan, méltósággal zúg a harang.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.