Tokaj a világ közepe a híres borász számára

Szegeden járt Áts Károly, a Grand Tokaj főborásza, aki kétszer is 100 pontot kapott esszenciáira. A szakemberrel a tokaji bor múltjáról, hírnevéről, jövőjéről beszélgettünk. Az idei termés mellett saját életútja is szóba került, s azt is elárulta, ki viszi tovább a szakmát a családjában.

- Állandó vitakérdés a borkedvelők között: világhírű-e ma a tokaji bor? Emlegetjük, hogy XIV. Lajos azt mondta a nedűről, hogy „a borok királya, a királyok bora”, tudjuk, hogy Nagy Péter cárnak is ezt vitték a követek. Mégis mintha mást tapasztalnánk napjainkban. A nyugat-európai szupermarketekben nem láttam sem magyar, sem tokaji bort, vagy csak az alsópolcokon találkoztam ezekkel. Ön mit gondol erről?

- Egyesek szerint még ma is világhírű a tokaji bor, de kicsit el kell, hogy keserítsem őket. Valaha valóban az volt, cárok, királyok, grófok asztalára került, kőkemény valutaként funkcionált, háborúkat finanszíroztak belőle, családokat éltettek, egy borvidék virágzott. Azután jött egy időszak, Tokaj kicsit elfelejtődött, elsüllyedt, leminősítődött. Egy világhírű bornak nem az az ára, mint amennyiért ma kapható, bizonyos helyeken néhány száz forintért, egy-két-három euróért megvásárolhatóak. Azonban abban, hogy nem találkozott külföldi hiper- és szupermarketekben tokaji borral az is benne van, hogy csupán 6 ezer hektár a borvidék, ezek nagy része belföldön marad, s nem megy ki a világba. A tokaji bor világszintű, hiszek abban, hogy a világhír felé kell mennie. Oda fog érni előbb-utóbb, de ezt meg kell várni, hosszú és rögös út vezet odáig. Az elmúlt tíz-tizenöt évben olyan folyamatok indultak el, amelynek köszönhetően látszik, hogy Tokajban újra minőségi szőlőtermesztés és borkészítés zajlik. Azt tapasztaljuk, hogy a média – nem csak a borsajtó – érdeklődik a boraink iránt, a nagyközönség keresi azokat. A nemzetközi bormegmérettetéseken rendre a legjobbak között szerepelnek a tokaji borok, arany- és ezüstérmeket kapnak. Az utóbbi egy évben szinte mindenhol sikert arattak, sőt, az is előfordult, hogy a beküldött minták arányát figyelembe véve Magyarország végzett az első helyen.

- Az Ön 1999-es tokaji esszenciája 2006-ban az amerikai Wine & Spirits magazin a világ legjobb borai között végzett kóstolásán a maximális 100 pontot kapta, amely egyedülálló a borversenyek és az újság történetében. Számítanak ezek a sikerek a fogyasztóknál?

- Igen, ezeket nézik. Nemzetközi borszakértők – Master of Wine-ok – viszik a hírét. Egyre többen jönnek közülük magyar bort kóstolni, s viszik a világba a hírünket. Egy évtizeddel ezelőtt mintha egy vasfüggöny választott volna el minket, nem volt sikk hozzánk látogatni. A nemzetközi borversenyeket is figyelemmel követik. Magyarország újból bekerült a borfogyasztás vérkeringésébe, nem lesajnált kistestvérként, hanem a világ borvidékeinek erős vetélytársaként jelenünk meg.

- Melyik borra építve lehet újból világhírűvé tenni a tokajit?

- Egyértelmű, hogy az aszúra építve lehet újra világhírűvé tenni a magyar bort, mert az egy köztudott, s közismert márka. Ezt azonban csak a szabályok, a rend kőkemény betartásával lehet elérni. Meg kell mutatni, hogy van egy Tokaj, ahol a világ legjobb édes bora készül, s mellette van egy olyan fajtánk, hungarikumunk, amelyből az aszú mellé párosítható potenciális nagybort el lehet készíteni. Ez a furmint.

- Tudjuk, hogy igen rossz hírük volt az állami gazdaságoknak az 1960-as, 1970-es években, sok szakíró a magyar bor lejtmenetének időszakához sorolja az államszocialista diktatúra évtizedeit. Napjainkban viszont Ön a főborásza az állami tulajdonban álló Grand Tokajnak. Milyen kihívást jelent nagy tételben bort készíteni?

- 2013-ban vállaltam el a főborászi állást a Tokaj Kereskedőház Zrt.-nél, amelyet ma már Grand Tokajnak hívnak. Azonban nem tízmillió palack bort akartam készíteni, hanem csupán néhány milliót, amely jó ár-érték arányban elérhető. Remélem, hogy senki nem hiszi el, hogy Tokajból mindenhonnan az aszúk és a nagyborok születhetnek, de minden bogyónak megvan a helye: könnyű reduktív muskotályosként, száraz furmintként, cuvée-ként, késői szüretként, szamorodniként, vagy éppen aszúként. Azért mentem oda, hogy bemutathassam, Tokaj mit tud. Nagyon sok mindent elértem az életben, kétszer lett 100 pontos borom, másodjára Robert Parker adta a 100 pontját a 2007-es esszenciámra, az Év Borásza lettem Tokaj-Hegyalján, majd az országban is. Azt mondanák egyesek, hogy ez elég, de én szeretnék részese lenni annak a munkának, ha kis részben is, amely elindítja azt a borvidéket - amelyért dolgozom, ahol élek - az ismeretség felé, akkor ezt el kellett vállalnom.

Nagyon nagy előítéletekkel kell megküzdenünk – teljesen jogosan. Az utóbbi években összeállt egy olyan csapat, amelynek tagjai megértették, hogy Tokaj mit jelent. Mindenki itt nőtt fel, kötődik Tokaj-Hegyaljához, érzi, hogy a múlt, az ősei kötelezik egy munkára. Változott a világ ízlése mióta évszázadokkal ezelőtt kiásták a pincéket, de a tradíciókat meg kell tartanunk. Büszkének kell lennünk arra, hogy magyarok vagyunk, Tokaj-Hegyalján élünk, s tokaji bort készítünk, s egy csoda van a kezünkben! Ez a cég ezt elérte, ahogy azok a kis borászatok is, akik gyönyörű szép borokat készítenek. Nem kell szégyenlősnek lennünk, hanem ismerjük el, hogy az ebbe fektetett munka - a szőlőmetszéstől a palackozáson át egy pohár bor kitöltéséig – fáradságos és sziszifuszi, de a végeredménye egy tisztességesen elkészített bor. Azért, hogy a közönség tudja, hogy bárkinek, bármilyen borát veszi meg Tokajból, az minden esetben jó, tiszta ízű.

- Mennyiben más feladat a családi pincészetben dolgozni? Hányan készítik a bort? Miért gondolták úgy 2012-ben, hogy érdemes ebbe belevágni?

- Az Áts pincészet nagyon kicsi, még most fut felfele. Mindig azt javasolták nekem, hogy kellene egy saját pincészet, de addig nem akartam, míg egy gyermekem nem mondja magától, hogy folytatja a hagyományt. Dóri lányom végül megtette, azóta építjük pincészetünket. Azért vártam vele, mert engem sem kényszerítettek soha, hogy borász legyek, ezt nem is lehet muszájból csinálni, csak őrülettel. 4,5 hektárunk van, de maximum 7-8 hektárig és 300-400 hektoliterig szeretnénk eljutni. Egy 25 négyzetméteres tartályterünk van és egy 15 négyzetméteres pincénk. A lányommal ketten dolgozunk benne, állandó mozgásban vagyunk. A szőlő Mádon van, kipréseljük, Tarcalon elkészítjük, utána elvisszük bérpalackozásra, majd bértárolásba, s az eladásnál megint visszahozzuk a pincébe. Most öt borral vagyunk a piacon, 2016-ban készítettük el a hatodikat, s nagyon várjuk, hogy miként fogadják 2018-2019-ben. A lányom az, aki továbbviszi a hagyományt. Féltettük az elején Dórit, de nagyon jól terhelhető, ügyesen kóstol, s élvezi, amit csinál. Szeretnék majd egyszer pihenni, s csak borászkodni, mert túl vagyok már három különböző méretű borászat felépítésén, a negyedikbe pedig most vágtam bele.

- „Ő egy művész! És mondok még valamit: szenvedélye a minőség.” Ezt az osztrák Lenz Moserállította Önről. Mióta készíti „őrülettel”, szenvedéllyel borokat?

- Tokaj vidékén nőttem fel, mindig volt szőlőnk, borunk, de nem sok, csak egy kis háztáji. Talán genetikailag belém kódolták, de én erről biztos nem tudtam akkoriban. A szakközépiskola és az egyetem borászati képzése után már eldöntöttem, hogy csak Tokajban fogok borászként dolgozni. Ha komolyan foglalkozunk ezzel, látjuk, hogy a növény hogyan nő, a kezünk munkája által miként válik minőségi szőlőműveléssé a szőlőtermelés, s milyen csodákat vagyunk képesek tenni az adott területen. Ezt nem lehet másképpen csinálni, csak szenvedéllyel és őrülettel.

- A sajtóban beszámoltak arról, hogy a Mátrában komoly károkat okozott a jégeső. Tokajban okozott-e problémát idén az időjárás? Milyen volt a tavalyi bor és milyen lesz az idei?

- Hála Istennek, mi nem kaptuk azt, mint a Mátrában, egy kis fagykárunk volt csak. A tavalyi év nehéznek számított, rengeteg eső esett, hűvös volt. Pillanatok alatt kellett dönteni – főleg a száraz boroknál. Egy hetünk volt mindent leszedni egy hatalmas eső előtt, ez sikerült, igaz, a tervezettnél kisebb mennyiséget. A késői szüreteknél hasonló problémák léptek fel, sok eső mellett a napsütéses órák száma nem volt elegendő. Válogatni kellett, de lehetett nagyon szép borokat készíteni. Amikor a jövőben készülő borról kérdeznek, azt szoktam mondani, erre decemberben válaszolok.

- Tokaj vidékén járva kettősséget tapasztalhatunk. Egyrészt látjuk a gyönyörű szép új építésű éttermeket, pincéket, szálláshelyeket, másrészt néhány házzal arrébb lépve már a mélyszegénység tárul szemünk elé.

- Sajnos, ez így van, Tokaj nem gazdag régió, sok a szegény ember, pedig egy ilyen borvidéken meg kellene élniük a lakóknak a szőlőből. Menekülnek el a vidékről, nagyon nehéz olyat találni, aki megműveli a szőlőt. Ha ez a borvidék Ausztriában, Németország, Svájcban, vagy Franciaországban lenne, akkor a világ leghíresebb és legdrágább borait állítaná elő, a helyiek pedig nagyon jól megélnének. Ha sikerülne elérni, hogy méltó áron, folyamatosan adjuk el a tokajit, akkor a szőlő kilogrammonkénti ára nem 100-150 forint, hanem 2-3 euró lenne, s megérné a termelőknek a munkát. Lassú folyamat ez, de remélem, hogy ennek hatására, ha a nagy különbségek nem is szűnnek meg, legalább mérséklődni fognak. Más nehézségek is vannak. Az úthálózat Miskolc felől nagyon rossz, hiába vannak a csodálatos dűlők, panorámák, ha nem lehet megközelíteni. A pénzt borok készítésére, üvegekre, s egy kis marketingre költjük, de az utakra már nem jut. A 22-es csapdájába tűnik mindez, várjuk a vendégeket, de nem tudunk mindent megtenni ennek érdekében. Az állam nagyon nagy segítséget nyújt, amit nagyon köszönünk. Az a pénz, ami odajött, s oda fog érkezni, az a jelenlegi helyzet megváltoztatására lesz elköltve. Abban bízok, hogy néhány év múlva már nem a mostani állapotokat tapasztalják meg a turisták. Nem baj, ha nem egy kis Hollywood fogadja őket, de legalább boldog, bizakodó embereket lássanak, akik tudják, hogy egy igazi kincs van a kezükben: a szőlő. Szeretném, ha a fiatalok visszajönnének, megművelnék a szőlőt, s úgy gondolnák, hogy Tokajban a világ legjobb bora terem, a világ legjobb helyén.