Vedres-díjat kapott Szemerei Márta várostervező építész

A Csongrád Megyei Építészkamara, a Csongrád Megyei Mérnöki Kamara, a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület Vedres István-díjat alapított, melyet évente a megyéhez szorosan kötődő olyan szakemberek számára adományoznak, akik hosszú időn keresztül végzett kimagasló mérnöki, építészeti, környezetalakító tevékenységükkel Vedres István szellemiségének méltó képviselői. Idén négyen kapták meg ezt a kitüntetést, köztük Szemerey Márta várostervező építész, akivel a díj kapcsán beszélgettünk.

- Milyen viszonya lehet egy szegedi építésznek a nagy elődről Vedres Istvánról elnevezett díjhoz?

- Ami

Vedres

személyiségében szimpatikus, hogy komplex módon gondolkodott. Nem csak Szegedre, de Európára kitekintve, a környezetre figyelve próbálta intézkedéseit megtenni, döntéseit meghozni. Nagyszerű előd volt, akit kétszáz év alatt csak azért lehetett kicsit elfelejteni, mert amikor élt, a dokumentálás lehetőségei igen szerények voltak.Vedresnek nehéz dolga lehetett, mert szinte teljesen egyedül volt. Nem tudjuk, ki inspirálta őt, Dugonicstól, a tanárától irodalmi impulzusokat kaphatott, de műszaki kérdésekben is kellett, hogy legyen segítsége, ha nem volt, akkor egy zseni lehetett. A mai építésznek is nagyon szerteágazó figyelemmel kell szemlélnie a világot, ne is legyen építész az, aki erre nem képes. Különösen így van ez, ha az ember urbanista. Én urbanistának tartom magam, engem a települések érdekelnek, több évtizede foglalkozom velük.

- Ez az affinitása már az egyetemen kiderült?

- Nem. Mindig imádtam a matekot, jól rajzoltam, s úgy gondoltam, építész leszek és házakat fogok tervezni. A pályámat Szolnokon kezdtem és később Szegeden a Csomitervnél ajánlották föl a lehetőséget, hogy települést tervezzek. Az egyetemen ezt nem túl jól tanították nekünk, ezért nagyon nem szerettem, de

Maróthy Győző

- aki okos és korrekt főnökünk lett - olyan szuggesztíven tudott erről beszélni, hogy a férjemmel,

Kiss Lajossal

együtt belevágtunk a településtervezésbe. Hamar kiderült, hogy jó cserét csináltunk. Kreatív fiatalok közé kerültem,

Balogh Tünde, Nagy Imre, Asszony Emma, Pap Ádám

mind kiváló munkatársnak bizonyultak.

- Mitől izgalmasak a települések?

- Például attól, hogy mindegyik másmilyen. A legérdekesebb kérdés, hogy egy településen hogyan telnek a hétköznapok és az ünnepnapok. Az emberek mit csinálnak ott szívesen, hogy lehet ott eltölteni esetleg egy egész életet. Nagyon szeretem azt a sokszínűséget, egyediséget, ami egy-egy települést jellemez, és nagyon jó dolog ott fölfedezni azt, ami még hiányzik, vagy amit korrigálni lehet. Sok helyen hiányzik például a főtér, vagy egy olyan rendezvény tér, amire minden településnek szüksége van, ha ünnepelni akar. A legkisebb faluban is megtalálja az ember azt az értéket, építészeti örökséget, amit le lehet védeni. Meg lehet találni azt a jellemzőt, ami teljesen más, mint másutt. És az is fontos, hogy fölhívjuk az ott élő emberek figyelmét arra, hogy ezekre az egyedi értékekre legyenek büszkék. Sokszor tűnik úgy a helyieknek, hogy valami fölött eljárt az idő, talán meg kéne szüntetni, de tudniuk kell, ha ezt megteszik, akkor a településük elvesztheti a saját arcát.

- Több városi közteret is tervezett, szívesen vállalja az ilyen „társművészeti” feladatot is?

- Nagyon szeretek szobrászokkal együtt dolgozni, egy szobor, vagy emlékmű környezetének kialakításában alkotótárs lenni. Az ország több városában volt már szerencsém ilyen felkérésnek eleget tenni, s ez mindig sajátos élményt jelentett.

- A kitüntetést indokoló laudációban is említették, hogy szókimondó személyiség.

- Nem nyelem le a véleményem. Kimondom, amit gondolok, de a legnagyobb elismerés, ha valaki nekem is őszintén megmondja, amit gondol. Szerintem csak úgy lehet hatékonyan dolgozni, ha egymás szemébe nézve, együtt akarunk valami minőséget létrehozni. A férjemmel közös megegyezés, hogy belejavíthatunk egymás munkájába, ha ettől jobb lesz a végeredmény. Én egyébként azt mondtam magamnak a pályám kezdetén, hogy nem kitüntetésekért akarok dolgozni. Egyszer, még a rendszerváltás előtt kaptam valami minisztériumi kitüntetést, nagyon rossz érzéssel töltött el. A minisztert, akitől kaptam, nem sokra tartottam, és nem éreztem, hogy a tőle kapott kitüntetés lenne a munkám valódi elismerése.

- Miért, mi az igazi elismerés?

- Ha az embert fölhívják telefonon a kollegái és tanácsot kérnek tőle. Az a legnagyobb elismerés, ha valaki megkérdez, ha szakmai problémája adódik és megbízik a véleményemben. Ez a díj nagyon jól esik, mert ezt a kollegáktól kaptam. A legtöbb díjat kérvényezni kell, a felterjesztésen hónapokig lehet dolgozni. Ha egy szakmai közösség adja a díjat, az egészen más. A díjak általában évekhez évfordulókhoz kötöttek, és az ember elgondolkodik: „Húha, már ennyi idős vagyok, hogy díjat adnak?” Itt most a díjazottak között én voltam a legfiatalabb. Ezt a díjat életműre adják. Hogy én a szórásba belekerültem annak örülök, de nem érzem magam még sorból kilépőnek, tehát azt is mondhatom némi humorral, hogy én az életművem közepén kaptam most ezt az elismerést, amit nem „csak úgy” osztogatnak. Miután országosan sem létezik olyan szakmai díj, amit a településtervezőknek adhatnának, ez egy hézagpótló kitüntetésnek számít. Ez egy olyan díj, ami rendkívüli és nem kapja meg bárki. Számomra ennél csak az számít nagyobb elismerésnek, ha az unokám azt mondja: "Nagyi, te tudsz a legjobban autót vezetni!”

Pacsika Emília