B. Nagy László: A magyar zsidóság a magyar nemzet része – a holokauszt 71. évfordulójára emlékeztek + FOTÓK

Mintegy hetvenen emlékeztek előbb a szegedi téglagyári gettónál, majd a zsinagógában gyászistentiszteleten Szeged 1944-ben elhurcolt zsidó lakosságára. Az egykor virágzó nyolcezer fős közösségből a holokauszt és a kommunizmus évei után alig négy-ötszáz fő maradt.

„Emlékezzünk azokra, akik korábban évszázadokon keresztül részt vettek Szeged építésében, majd elvették tulajdonukat, munkájukat, oktatáshoz való jogukat, s végül életüket is” – mondta

Lednitzky András

Izrael tiszteletbeli konzulja, a Szegedi Zsidó Hitközség elnöke az egykori téglagyári gettó előtt. „Nem szabad elfelejteni, hogy ezt a magyar állam hajtotta végre saját állampolgárai ellen.” Beszédében többször utalt a

Saul fia

című filmre: „az a szerencsém, hogy a hagyományom, a zsidó hagyomány az élet pártján áll, nem keressük a szenvedést, van abból elég bőven, jön az életben magától." Egykor nyolcezer zsidó élt Szegeden, a soá idején ötezer-hatszáz fő, de ennél több embert vittek el a téglagyári gettóból 1944 júniusának végén, mert a környékbeli települések izraelitának minősített lakóit is innen szállították el. Az áldozatok számát a mai napig nem tudjuk biztosan, csak az 1942-ben, vagy azután munkaszolgálatban elhunytak számát ismerjük, ami hatszázhetven fő veszteséget jelent. A holokauszt után mintegy ezernyolcszáz fő tért vissza Szegedre, de a kommunista rendszer elvallástalanítása okán mára csak négy-ötszáz fő maradt, akiknek hatvan százaléka a hitközség tagja. Megmaradt a kötelesség az emlékezésre, emlékeztetésre, hogy többé soha ne forduljon elő. „Mégis vannak, akik gyűlölködnek, fokozódik az antiszemitizmus, s várat magára egy határozottabb jogalkalmazás a jogalkotó részéről” - mondta a tiszteletbeli konzul. Együtt kell működni a társegyházakkal, hiszen egy Istenben hisznek, együtt kell cselekedniük. Lednitzky fontosnak tartotta kiemelni, a zsidóság együtt érez a magyar társadalom minden traumájával. „Megemlékezni, tisztelegni jöttünk ötezer szegedi lakos, zsidó honfitársunk előtt” – mondta

B. Nagy László

, Csongrád megye fejlesztési biztosa, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselője, aki felelevenítette, hogyan jutott el 1919 nyarától a zsidótörvényeken, munkaszolgálaton át a deportálásig a város izraelita lakossága. Kiemelte, Szeged utcáit járva mennyi minden köthető a zsidó lakossághoz, többek között a Kiss Dávid-palota, a Vajda-ház, a Pick-gyár, Pogány Móric, Hajós Alfréd által tervezett épületek. A fejlesztési biztos Mikszáthot idézte a szegedi zsidóságról:

A holokauszt emlékét meg kell osztani a fiatalabb korosztállyal, hogy soha ne történhessen meg még egyszer. „Ma a gyengülő gazdasági erejű Európa számára pont azon polgárok hiányoznak, akiknek egykor saját országuk fordított hátat” – mondta B. Nagy László, majd leszögezte, az Alaptörvény értelmében mindig számíthat a magyar kormány támogatására az izraelita közösség, a magyar zsidóság a magyar nemzet része.

Salamon István

holokauszttúlélő csupán négy éves volt 1944-ben, azok közé tartozik, aki nem Auschwitzba, hanem

Kasztner Rudolf

alkuja okán a Bécs melletti Strasshofba, a papírgyárba kerültek. (Braham kutatásai szerint három vonatból kettő ment volna Auschwitzba, de a másodikat átirányították Strasshofba, mert egy kecskeméti szerelvény véletlenül Auschwitzba ment Ausztria helyett – szerk.) Végül ő és családja is koncentrációs táborba került, amelyet túlélve gyalog tértek haza. A holokauszt túlélője fontosnak tartotta kiemelni, hogy sokan, köztük Raul Wallenberg, Paul Lutz, vagy Salkaházy Sára igyekeztek megmenteni minél több embert, nem szabad róluk sem elfeledkezni. Szeged és Mórahalom önkormányzata mellett koszorút helyezett el a kormányhivatal, a Fidesz, a KDNP, az MSZP és a DK is. A szegedi hitközség tagjai

Markovics Zsolt

főrabbi vezetésével káddist mondtak az elhunytak emlékére, ezt követően köveket helyeztek el hitük szerint a velük gyászolókkal együtt. A megemlékezés tizenegy órától a zsinagógában folytatódott.

„Ez a nap az emlékezés mellett a kiáltás napja is” – mondta

Szabó Sándor

MSZP-s országgyűlési képviselő a szegedi zsinagógában tartott gyász istentiszteleten. A honatya szerint könnyű lenne azt válaszolni a mi történt, miért történt kérdésekre, hogy nincs felelősségünk, mert ma akkor sem tudnánk felejteni, ha akarnánk. Szabó úgy gondolja, újból olyan lopakodó eszmék jelentek meg, amelyek bőrszín, nemzetiség szerint különböztetnek meg, s vannak, akik nem tudják, hogy csak a gyengéknek van szükségük ellenségekre. Márai Sándort idézte, mert akkor sem hitte senki, hogy ez bekövetkezhet. „A mi felelősségünk, hogy soha ne ködösüljön el az emberek értelme.” „Emlékezni gyűltünk össze az Úr házában” – kezdte szavait

Máté-Tóth András

, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője. Kiáltva mondjuk a tizenkettedik zsoltár szavait Istennek: „meddig fordítod még el arcodat tőlem?” A valláskutató ugyan nem zsidó vallású, de fejet hajt a soá áldozatai előtt, osztozik a zsidók bánatában, s próbál a súlyos örökség emlékezői közé keveredni. Kínálkoznak kapaszkodók, a hívők számára az Írás, a nem hívők számára a dac, a nem hiába volt tudatának a reménye. Máté-Tóth beszéde közben rosszul lett egy makói megemlékező, akit végül a kiérkező mentők kísértek ki. A professzor összevetette a hetvenegy évvel ezelőtti helyzetet a pár perccel korábbival: „milyen jó, ha a baj szerető közösségben esik meg!” Egykor a totális diktatúra kiválasztott egy korábban is sokszor a történelem által kiválasztott népet a megsemmisítésre, de ma a közösség újból visszaadja a nevüket azoknak, akiket egykor számokkal jelöltek, vagy névtelenül gyilkoltak meg. A világ a soát követően az emlékezet keresztjére szegeződött. A lángokban minden elpusztult, ami európai kultúra volt. A tragédia összeköti a hívőket és nem hívőket, s az áldozatokat és tetteseket is. Máté-Tóth bízik abban, hogy a soá emlékezetéből újból fel lehet építeni az európai kultúrát, s talán lehetővé válik, hogy soha ne forduljon elő még egyszer ilyesmi. A káddis dicsőítő imádság, nem hitből, erőből fohászkodnak azonban, hanem gyengeségből. Markovics Zsolt főrabbi egy bibliai történetből kiindulva azon sátrakról beszélt, amelyet a zsidók vittek magukkal Egyiptom után, s ahol bármely vándor ehetett és ihatott. Volt egy másik sátor is, amely a halál szentségét tisztelik. Hetvenegy éve e sátrakat próbálta elpusztítani az emberi aljasság. A szegedi zsidó hitközség soá előtti eredményeit felsorolva úgy vélte, azok voltak a tolerancia sátrai, ahol mindenkit embernek tekintettek. 1944-ben e zsinagógában ugyanezen percben csend volt, némaság borult az egész egykori gettó területére, mert ekkor már nem voltak zsidó lakosai Szegednek. A túlélők maradéka visszatért, de beszélni nem akartak, nem tudtak róla, úgy gondolták, nem kell erről tudni az unokáknak. A főrabbi szerint a túlélőknek azonban déjà vu érzésük lehet, mert elvették a

Ságvári

nevét, s

Wass, Nyírő, Hóman

emlékére szobrokat állítanak, azok, akik ismerik a Bibliát. A bevándorlók melletti szolidaritásra szólított fel, szerinte sátrak kellenek falak helyett. „Sokan kérdezik tőlünk, nem félünk? Nem, mert már bennünket, nem lehet megfélemlíteni, mert az elmúlt ötezer évben sokszor jártuk meg ezt az utat.”

Martin Niemöller

szavaira

utalva feltette a kérdést: „Ma, 2015-ben, vajon lenne-e, aki szólna értünk?” A gyászistentisztelet után a zsinagógában is megemlékeztek a mártírokra.