Balogh Elemér: Valódi otthonommá vált Szeged

Balogh Elemér nagy megtiszteltetésnek tartja a díszpolgári címet, amellyel kapcsolatban úgy fogalmazott: sohasem érezheti úgy az ember, hogy teljesen megszolgálta azt. Az SZTE jogi karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese a SZEGEDma.hu-nak arról is nyilatkozott, hogy a kilencévnyi alkotmánybíráskodás mindig is meghatározó része marad életének, és arra is kitért, hogy szeretett városától, Szegedtől sosem szakadt el.

- Hogyan értékeli, hogy Szeged városa idén önnek ítélte oda a díszpolgári címet?

- Az őszinte öröm mellett egy őszinte meglepetés is jelen van lelkivilágomban mind a mai napig, hiszen a díszpolgári cím kiemelkedő elismerése a közösségnek egy olyan tagja irányába, aki szerintem sohasem érezheti úgy, hogy teljesen megszolgálta azt. Ráadásul az ember önmagát belülről mindig fiatalnak látja, és úgy érzem, még keveset éltem ahhoz, hogy eleget tettem volna az asztalra ezért az elismerésért. Természetesen nem Árpád-kori mércével mérem ezt, mert az akkori harmincéves átlagéletkorhoz képest matuzsálem lennék, de mai világunkban egy ötvenhat éves ember azért még fiatalabbnak számít. Ezért van bennem a meglepetés érzése is az öröm mellett, de természetesen az öröm mindent elborít.

- Az nem lepte meg, hogy egykor politikai riválisa terjesztette fel a díszpolgári címre? 2002-ben ön függetlenként indult a polgármesteri székért, míg Botka László az MSZP színeiben, és végül ő nyerte meg a választást, azóta Szeged város polgármestere.

- Arra a kérdésre, hogy miért pont engem jelölt, csak ő tudna válaszolni… Mindenesetre a polgármester úrral hallgatóként is volt kapcsolatom egy rövidebb időszakig, majd a választási kampány során is, és ahogy visszaemlékszem, korrekt politikai erőösszemérés volt az akkor. A magam amatőr szintjén sportembernek tartom magam, és úgy képzelem, hogy a politika akkor működik jól, hatékonyan, eredményesen és korrektül, ha sportszerű. A sportszerűség pedig azt jelenti ez esetben, hogy a másikban nem ellenséget, hanem ellenfelet látunk, és tiszteljük egymás politikai és morális értékrendjét. Ahogy a közgyűlés tagjai egyöntetűen mögé álltak a polgármesteri iniciatívának, kifejezi talán azt, hogy a város politikai elitje is egyetért a városvezetővel a díjra való felterjesztésemmel kapcsolatban.

- 2005 őszén megválasztották az Alkotmánybíróság tagjává, mandátuma tavaly novemberben járt le. Közben is oktatott a szegedi universitason, majd a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara tudományos dékánhelyettesének választották meg. Hogyan élte meg ezt a váltást, hogy immár nem a fővároshoz és az AB-hez köti munkájának java része?

- Zsargonnal élve keszonbetegségben szenvedek, de már jövök föl a víz alól. Igaz, sohasem szakítottam meg a kapcsolatot Szegeddel, hiszen itt éltem, innen utaztam fel hétről-hétre Budapestre, de ez a kilenc év Alkotmánybíróságon eltöltött idő sohasem fog eltűnni belőlem. Sem a szakmai énemből, sem pedig a mindennapjaim munkaritmusából. A hét első három napjában a fővárosban dolgoztam, de a szegedi egyetemmel való munkakapcsolatomat sohasem szakítottam meg, igaz kevesebb lehetőségem volt, hiszen csütörtökre és péntekre koncentráltam minden előadást, szemináriumot és vizsgát. A pesti létem azonban nem csupán az alkotmánybíráskodással telt, hanem egyetemi munkám számos elemét hatékonyabban tudtam Budapesten megvalósítani és megélni, így valamelyest kompenzálódott az ott töltött időm azáltal a többlet által, amit például a Magyar Tudományos Akadémián, különböző egyetemi fórumokon vagy éppen fővárosi konferenciákon való közreműködésem jelentett.

- Hogyan látja, az alkotmánybírósági munka mennyire tudott független lenni a napi politikától?

- Mindig csak közvetetten érintette az AB munkáját a politika, igaz ez a közvetettség olykor igen jelentős mértékű volt, gondoljunk csak a normatív kapcsolatra, hogy a magyar országgyűlés új alkotmányt fogadott el, módosította az Alkotmánybíróságról szóló törvényt és ezzel a hatáskörünket is. De konkrét ügyekben soha, semmilyen nyomásgyakorlás nem volt, legalábbis engem soha nem kerestek meg, és feltételezem, hogy más bíró kollégám esetében sem fordult elő.

- Kilenc gyermeke van, mennyire volt nehéz a család szempontjából az elmúlt kilenc esztendő?

- A legkisebb gyermekünk mindössze hároméves volt, amikor felkerültem Budapestre, ő nagyon megsínylette ezt az időszakot. Ő csak azt vette észre, hogy telnek a napok, és én nem vagyok otthon. Nekem is szegezte a kérdést, hogy hol mászkálok. Az éremnek azért van egy másik oldala is, hiszen a nagyobb gyerekeink Pesten töltötték egyetemista éveiket, így velük sokkal több időt tudtam tölteni, a legidősebbel együtt is laktam nyolc évig.

- Mióta visszajött Szegedre, mennyivel más, netán több a munkája az egyetem berkein belül?

- Azóta kizárólag az SZTE tanára vagyok, és néhány hónappal az alkotmánybírói mandátumon lejárta után tudományos dékán-helyettesi felkérést kaptam – s mivel én sosem szaladok a funkciók után, de azok mégis mindig megtalálnak –, elvállaltam. Ez a feladat a tudományos része mellett sok szervezőmunkával és adminisztrációval jár, de ez is része az egyetemi életnek. Sokan csak kimondottan a tanítást és a kutatást tekintik egyetemi feladatoknak, de az utóbbi időben különösen felerősödött a menedzsment, vagyis az egyetem szervezeti életben való szerepvállalás. Igazi nagyüzem ma az egyetem, hihetetlen sokrétű szervezési feladatok kapcsolódnak működéséhez, például pályázatok, azok pénzügyi kompetenciái, így a menedzsment is, ami a dékánhelyettesi poszthoz is kötődik, vagyis bőven van feladatom.

- A Jogász Dékáni Kollégium szegedi ülésén Trócsányi László igazságügyi miniszter a hazai jogászképzés színvonalának megerősítését hangsúlyozta, ami azt is jelenti, hogy átalakulás előtt áll a képzés. Hogyan látja, szükség van változtatásokra?

- Amióta világ a világ, állandóan formálódik a jogászképzés. Most a legfőbb gondot abban látom, hogy az utóbbi pár évben az állam finanszírozási oldalról gyakorlatilag kivonult a jogászképzésből, és az csak önköltséges módon működik, ami tarthatatlan helyzet. Ezt Trócsányi László miniszter úr – aki itt Szegeden oktatóként van jelen elsősorban – is így látja, és ezt igyekszik is képviselni mintegy trójai falóként a kormányzati grémiumban. Feltehetően egy jelentős kormányzati szemléletváltás küszöbén állunk, és valljuk be, mindig reménykedik az ember, hogy a jelenlegi helyzetnél már nincs lejjebb… Ez a majdnem nulla pénzügyi bázis a legtradicionálisabb, mintegy hétszáz éves egyetemi képzési szak esetében tarthatatlan lesz hosszú távon. Ne feledjük, hogy kontinensünkön az egyetemi élet a kánoni és a civiljogi képzésre épült, és – hangsúlyozottan nem bántva őket – nem a halbiológusok képzésével indult el, hanem a jogászképzéssel. Ebből véleményem szerint az állam nem vonulhat ki.

- Ha nincsenek források, akkor az a tudományos munkát is visszaveti…

- Fajlagosan a társadalomtudományi képzések nem túl pénzigényesek, hiszen nekünk egy jó könyvtárra van szükségünk, arra, hogy a megfelelő forrásbázisokhoz relatíve könnyen hozzájuthassunk például közgyűjteményekben, így levéltárakban, könyvtárakban, vagy külföldi tudományos műhelyekben. Mindehhez nem kellenek milliárdos berendezések, de egy stabil anyagi háttér igen.

- Tudományos területen most min dolgozik?

- Több nagy kutatási témám van, amelyeken csak takaréklángon tudtam dolgozni az alkotmánybírósági munka miatt, például összehasonlító középkori és kora újkori büntetőjog-történettel foglalkozom, kiemelten a büntetőjogi kodifikációtörténettel és a boszorkányperekkel. A másik témám pedig a középkori egyházi bíráskodás története, amelyik szintén most nagyobb teret kap az életemben. A kilencévnyi alkotmánybíráskodást azonban nem tudom egyik napról a másikra magam mögött hagyni, így lassan térek vissza ezekhez a munkákhoz is.

- A tudomány területéről térjünk át a közéletre. Alkotmánybíróvá választása után lemondott minden egyéb funkciójáról, ami előtt egy rövid ideig a szegedi Fideszben is szerepet vállalt. Most, hogy már nem tagja az AB-nek, esetleg ismét jobban a közélet felé irányul figyelme?

- Szögezzük le: pártkönyvem sosem volt. 2002 nyarán lettem a Professzorok Batthyány Körének a tagja, és a polgármesteri kampány idején az általuk támogatott, de pártoktól független jelöltként indultam a választáson. A Fidesz úgy döntött akkor, hogy nem indít külön jelöltet, és engem támogattak az MDF-fel együtt, de konkrétan nem voltam tagja vagy támogatója egyik pártnak sem. 2005-ben viszont a helyi Fidesz vezetésére addig pártonkívüli, Szegeden jól ismert és megbecsült személyeket kértek föl, így engem is. Valóban, azidő tájt néhány hónapig megízlelhettem, milyen érzés párttagnak lenni. Pár hónappal később, november 14-én viszont alkotmánybírónak választott meg az Országgyűlés, és akkor papíron is visszaléptem minden pártpolitikai szerepvállalástól.

- Ha nem is vállal funkciót egy pártban sem, és azt sem tervezi, hogy belép valamelyikbe, mégis érdekli a pártpolitika?

- A kétezres évek elején sem foglalkoztam pártpolitikával, ez azóta sem változott meg. A helyi, a várospolitika szerencsére még egy Szeged léptékű városban is tud valamelyest függetlenül létezni az országos irányoktól, hangulatoktól. Szeged rendkívül kedves a szívemnek, és úgy látom, hogy képes spontán módon a helyi viszonyok, az itt élők gondolkodásmódját, értékrendjét kifejező politikát folytatni. Vallásos ember lévén az alsóvárosi templom közösségéhez tartozunk családommal, így a közpolitika nagyjából a ferences plébánia világában jelenik meg számunkra.

- Tagja a Professzorok Batthyány Körének, ami egyfajta értékrendet is képvisel, a vallásosság fontosságát is említette az életében, illetve nagy családja van kilenc gyermek édesapjaként. Miként látja, a polgári értékrend szerinti nevelés mennyire fontos, és vajon mennyire lehet mindezt megélni itt a napfény városában?

- A polgári szó nagyon sok mindent kezd ma jelenteni Magyarországon, így én jobban szeretem a konzervatív jelzőt, igaz az is magyarázatra szorul. A jogtörténelemben ez a kifejezés az értékőrzést jelentette, vagyis nem a maradiságnak volt a szinonimája a konzervativizmus a saját értelmezésében. Úgy látom, Szegednek még olyan fejlődési távlatai vannak, amely csak a nagyon messzi jövőben villantja fel egy metropolisz képét, így a városi szintű közösségi kultúrák, amelyek egy város valódi éltető közegét jelentik, elevenek tudnak maradni. Ha a nagy országos politikai ideológiák meghatározóan vannak jelen egy közösség, egy város életében, az ritkán szül jó vért. Amíg viszont egy közösség maga teremti meg azt az értékrendet és azt a modus vivendi-t, amit a maga képére elképzel, addig jó érzés abban a városban élni. Szeged pont ilyen hely számomra. A dolog kulcsa szerintem, hogy mekkora közösséget tud az ember személyesen átfogni, és ebből a szempontból is ideális hely ez a város. Valódi otthonom lett magam és családom számára.