Nyílt levél a mórahalmi kormányablak átadásán műsort adó óvodások védelmében

Az elmúlt napokban megdöbbentő mennyiségű és elképesztő stílusban megfogalmazott támadás érte a helyi kormányablak átadásán közreműködő óvodai csoportot. Egy szülő nyílt levélben fordult az üggyel foglalkozó szerkesztőségekhez és rajtuk keresztül a közvéleményhez - adta hírül a morahalom.hu.

"Tisztelt Szerkesztők! A mórahalmi kormányablak megnyitása kapcsán megjelent írásukhoz szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Először is és leginkább édesapaként, akinek a gyerekét meghurcolták, megszégyenítették – Önök. Általánosságban írom a véleményemet, mert nem volt erőm, időm és gusztusom végignézni valamennyi olyan oldalt, ami a témával ilyen módon foglalkozott és minden szerkesztőségnek névre szólóan kigyűjteni a kifogásolt mondatokat. Akinek inge, vegye magára! Még akkor is elszomorító látni, hogy mit voltak képesek, Önök kreálni egy alapvetően helyi jelentőségű és jellegű ügyből, ha tisztában vagyok vele, hogy a mai átpolitizált közéletben már az sem mindegy, a gyalogátkelőhely előtt balra vagy jobbra nézek-e előbb. Szomorú, hogy ma a magyarországi média számára ez jelenti az újságírást: találnak egy videót, ami egy helyi közösség ünnepét vagy jeles alkalmát bemutatja, belemagyaráznak valamit és máris botrányként lehet tálalni – főleg, ha még politikai színezetet is igyekeznek hozzá adni. Amikor én tanultam az újságíró szakmát, a hasonlóan dolgozó „sajtómunkások” finoman szólva sem példaként voltak odaállítva elénk. Ma pedig ez jelenti a mintát a kommunikáció szakokon végző tömegeknek. Mélységesen felháborít és elkeserít ez a stílus és ez a morál. Szülőként borzasztó azt látni, hogy a gyermekemet olyan elképesztő szalagcímek, nyilatkozatok háttérképeként használják fel, amit Önök (és az ilyen témákból azonnal politikai hasznot húzni akaró pártok) hangzatosnak, szenzációhajhásznak gondolnak – holott inkább szánalmas, bántó és megszégyenítő valamennyi. Amikor a gyerekeinkkel illusztrálnak egy „Hátborzongató videó” vagy egy „Politikai pedofília” című anyagot, vajon belegondolnak, hogy ezt látva mit érez egy szülő? Vajon van Önöknek gyereke, akit szívesen látnának hasonló címek alatt? Erre egyszerűen csak annyit tudok mondani: szégyelljék magukat – újságíróként, szerkesztőként és főleg emberként! Az ügy kapcsán felmerült vádaskodásokról szeretnék még néhány gondolatot leírni – ha egyáltalán egy szülő véleménye is számít valamit a témában, nemcsak a pedagógus szakszervezeteké, a politikai pártoké, a jogvédő szervezeteké vagy az álnév mögé bújó, de azért mindenhez értő kommentálóké. Először is: óvónőink szakmai tudását, gyerekszeretetét és felkészültségét illetően úgy érzem, senkinek nem lehet kétsége, akinek járt vagy jár gyermeke a mórahalmi intézménybe. Amikor apaként rábízom a gyerekemet egész napra egy pedagógusra, akkor bízom benne, hogy a legjobb nevelést-oktatást kapja. Ha ehhez hozzátartozik, hogy időnként fellépnek a városi rendezvényeken, akkor ez ellen sincs kifogásom. Igen, hozzájárulok ilyen alkalmakhoz, még ha ezt valakik meg is kérdőjelezik – mert megbízom az óvónőkben, még akkor is ha egy ehhez hasonló, szokatlan alkalomra készülő előadásra is viszik el a gyerekemet. Ha politikai rendezvényről volna szó, nem engedném el – egy intézmény (még ha állami is) átadása viszont nem tartozik ide, bárki bármit is lát és magyaráz bele az ominózus átadási alkalomba. Nyilván sokféle műsorral lehetett volna készülni, lehet, hogy egy tavaszi dalcsokor is elég lett volna – de miért kell ekkora műbalhét csinálni egy olyan produkcióból, amit egy óvónő a legjobb szándékkal készített és amiből – a pedagógus szakszervezetek vezetőinek határozottan ellentmondva – még az óvodás gyerekek is megértik, mire is jó az a kormányablak nevű hely, ami előtt naponta elmennek szüleikkel. A kicsik lelkesen játszották a szerepüket, a maguk vidám és kedves módján megjelenítettek néhány tréfás ügymenetet és őszintén örültek, hogy egy ilyen felnőttes, komoly helyet ők nyitottak meg. Miért kell egy ilyen botrányos hecckampánnyal a gyerekek és a rájuk büszke szülők örömét elvenni és teljesen ellentétére fordítani minden érzést? Jöhetnek a belemagyarázások, de aki figyelmesen hallgatta végig és nemcsak egy-egy sort emelt ki az egyszerű versikékből és dalokból, az láthatja, hogy a műsorban nem volt semmilyen direkt politikai utalás, az ország vezetőiről vagy bármilyen politikusról említés sem esett. Mindezek után tényleg diktatúrákkal kell összehasonlítani ezt az egyszerű, helyi jelentőségű eseményt? Tényleg ekkora bűnt követtek el a gyerekek és az óvoda, amikor felléptek egy intézmény avatásán, ami ráadásul az itt élők életét, hivatalos ügyintézését szándékozik megkönnyíteni? Elfogadom, hogy az elhangzott versekben vannak mondatok, amik nem mindenkinek tetszenek, sőt, valakik akár túlzónak is tarthatják ezeket. De ezek után vajon ki mer majd egyedi, alkalomra készülő műsort összeállítani bárhol is – attól tartva, hogy mikor kerül címlapra egy-egy kiragadott és félremagyarázott mondata? Úgy érzem, az erős kritikával kiemelt és pellengérre állított idézetek, illetve a nyomukban elszabadult indulatáradat és hisztéria egyáltalán nincs arányban egymással. Hozzáteszem azt is: nem tudom, ki jogosítja fel az én nevemben nyilatkozgató, az én jogaimat védeni igyekvő (vagy éppen megkérdőjelező) és az én gyerekemért rettegve aggódókat arra, hogy helyettem eldöntsék, mit gondoljak. Nem tartok rá igényt, köszönöm – el tudom mondani, mit gondolok és mit érzek. A gyerekeim iránti felelősségemmel is tisztában vagyok. Nyilván jól jött ez az ügy azoknak, akik a legkisebb támadási felületet is igyekeznek megtalálni a másik politikai oldalon, és azoknak is, akik ehhez hasonló hírekkel igyekeznek más egyébről elterelni a közvélemény figyelmét. Politikusaink egyéni és párthaszon mentén nyilatkoznak vagy zárkóznak el egy-egy témától, ez sajnos, itt is – az ügy előkerülésétől kezdve a rá adott reakciókig – kitűnően megfigyelhető volt. (Emiatt vagyunk egyre többen olyanok, akik egyik politikai oldalt sem tartják többre a másiknál, és akik nem érdekek, hanem értékek mentén igyekszünk véleményt formálni bármiről.) Azt hiszem, hiába írnám le, hogy a toleranciában, a másik megértésében (vagy legalább elviselésében) hiszek, és a gyerekeinket is erre nevelem. Hiába mondanám, hogy még egy ilyen felvételt is lehet objektíven nézni, nemcsak politikai szemüvegen keresztül – és akkor lehet, hogy mást látnánk belőle. Hiába kérném, hogy próbáljanak belehelyezkedni ezeknek a családoknak a mostani érzéseibe, a sajtó által földbe taposott óvónő és óvodavezető lelkiállapotába. Az egész ügy kapcsán sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán érdemes-e megszólalni. Hiszen – amint arról levelem elején már elmondtam a véleményemet – a mai sajtóállapotok éppen azt mutatják, hogy a botrány mindig fontosabb, mint az igazság vagy az értékek. Önök ebből élnek, a nézettség és olvasottság az egyetlen mértékegység, az ember és az érzések nem számítanak. A felháborodás miatt azonban, amit akkor éreztem, amikor láttam, mire és hogyan használják fel a gyerekeinket, mégis szerettem volna leírni mindezt. Azért, hogy amikor majd egy évtized múlva a gyerekem szemébe nézek, elmondhassam: nem hagytam szó nélkül, még akkor sem, ha sok eredménye nem is volt a megszólalásnak. A csendben tűrés és alázat szép erények, de a megalázottakért és a családokért való kiállás – még ha erről valószínűleg másként is vélekedünk Önökkel – ugyanolyan fontosak (még személyes érintettség esetén is). A témát ezzel lezártam, sem én, sem családom nem nyilatkozik a továbbiakban (kérem, kíméljenek meg a zaklatásaiktól)! Szeretném, ha tiszteletben tartanák ezt a kérésemet, hogy én is tiszteletben tarthassam Önöket és gyakorolhassam a megbocsátás erényét is – mindazok ellenére, ami kiváltotta felháborodásomat és jelen levelemet. Utóiratként hozzáteszem (amit aztán vagy elhisznek vagy sem), hogy erre az írásra nem kért fel és nem biztatott senki, és nem kapok érte semmit – azon kívül, hogy megnyugtathatom magamat: legalább ennyit megtettem ebben a botrányossá vált ügyben, ha már más nem volt rá képes. A nevemet is adom hozzá, eltérően néhány „munkatárstól” és főleg a névtelenül gyalázkodó kommentelőktől. Amennyiben méltatnak arra – és tartják magukat annyira etikusnak –, hogy levelemet közzéteszik, úgy ehhez csak rövidítés, átfogalmazás és kiragadott idézetek közlése nélkül járulok hozzá.

Márton Gábor szülő"