Szentesi Zöldi László: Ha megnyerjük a csatát, hirtelen megszaporodik a sereg is

A Fidesz-KDNP egy hatalmas eszmei kiterjedésű néppárt, melynek soraiban óhatatlanul kialakul az ellentét - mondta a jobboldali médiaháború kapcsán Szentesi Zöldi László. A megyei sajtódíjjal kitüntetett újságíró szerint az elmúlt hetek bizonyítják, hogy jónéhány sajtóműhely haszonélvezője volt csupán a polgári oldalnak, sok sajtómunkatársat pedig az egzisztenciális kényszer hajt szembe az elveivel.

idén

Szentesi Zöldi László

vehette át. Az újságíró a rendszerváltás óta aktív tagja az országos sajtóéletnek, szerkesztő-riporterként dolgozott a Magyar Televíziónál, a Duna Televíziónál, a Magyar Nemzetnél és a Magyar Hírlapnál, jelenleg pedig a Magyar Demokrata főmunkatársa. Elismerése kapcsán a jobboldali sajtóban kialakuló megosztottságról is beszélgettünk vele.

- Származását büszkén viseli nevében, lokálpatrióta mivoltát a díjátadón is méltatták. Milyen érzés volt átvenni a megye rangos sajtódíját?

- Egyetlen hónap alatt három kitüntetést is kaptam, érzelmileg azonban ezt tartom a legfontosabbnak. Ennek két oka van: egyrészt olyan emberek adták, akiket személyesen is tisztelek, másrészt pedig az otthon, szülőföld elismerése, melynek érzelmi töltetét nem szükséges magyarázni. Nagyon jól szervezett, bensőséges ünnep volt a megyeházán tartott rendezvény, az pedig külön megtisztelő, hogy a díszpolgári címmel kitüntetett

Pitti Katalinnal

együtt részesülhettem az elismerésben.

- A Magyar Demokrata munkatársaként is állandó figyelemmel kíséri Csongrád megye történéseit, nemrég a Ságvári-gimnázium átnevezése kapcsán fejtette ki véleményét.

- Ez mindig is így volt, az egyik könyvem, a

Rózsa Sándorról

írt néprajzi monográfia is kifejezetten dél-alföldi történet, de ez a régió írói-újságírói munkásságom alatt is vissza-visszatért. Az ember nem szakadhat el szellemi szülőföldjétől, ez pedig számomra Csongrád megye - Szentes a szülővárosom, de Szegeden is több mint tíz évig éltem, e két város meghatározó volt és marad is számomra. Az elmúlt 22 évben elég sok otthoni téma kapcsán adtam hangot a véleményemnek.

- Tette mindezt több sajtóorgánum munkatársaként, melyek között sajátos helyzet alakult ki Orbán Viktor és Simicska Lajos szembekerülésének következményeként. Hogyan látja a korábban egységesen jobboldaliként elhelyezkedő média sorait megbontó szekértáborokat?

- A Fidesz-KDNP egy európai léptékkel mérve is hatalmas néppárt, melynek két végén nemzeti liberálisok és nemzeti radikálisok foglalnak helyet, ezen hatalmas eszmei kiterjedés több milliós tömeget fog össze. Ilyen tömegpárt esetében azonban óhatatlanul kialakul a vita. Sokan azt gondolták, hogy ennek a pártnak a holdudvarában kétharmados többsége van a sajtónak is - mi azonban, akik még emlékszünk a kilencvenes évek médiaháborújára, pontosan éreztük, hogy ez nem fedi a valós arányokat. Nyilván a miniszterelnök és Simicska Lajos közötti viszony romlása alakította ki ezt a helyzetet, de erre egyébként is sor került volna előbb, vagy utóbb. Számomra mégis furcsa volt, hogy az elmúlt hetekben mennyi műhelyekről, médiumról bizonyosodik be, hogy a polgári gondolatnak egyszerű haszonélvezői és csupán érdekből szegődtek az ügye mellé. Örömmel tölt el azonban, hogy miközben különféle műhelyek deklaráltan elpártolnak a jobboldaltól, azok a kollégáim, akikhez hosszú barátság fűz, ugyanott maradtak – egy olyan Magyarország oldalán, amely szélsőségektől mentes, de a nemzeti gondolatot képviseli.

- Kövér László, az Országgyűlés elnöke egy interjújában a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t is ellenzékinek deklarálta. Ők is a haszonélvezői lehettek csupán a polgári oldalnak?

- Ez az imént is említett hatalmi harc következménye, de a kérdést még korai megítélni, néhány hét múlva világosabban látszódik majd, hogy a Hír TV és a Magyar Nemzet milyen irányba indul el.

- Ön szerint lehet valóban ellenzéki egyik pillanatról a másikra egy teljesen jobboldali alapokra építkező sajtóorgánum?

- Hogyha az ellenzékiség definíciójából indulunk ki, az azt kell, hogy jelentse: kormányellenes. Ismerem a Hír TV-ben és a Magyar Nemzetben dolgozó kollégákat, akik döntő többsége ma is ugyanazokat a nézeteket vallja, mint a kormánypárti sajtóban dolgozók. Viszont azt is világosan látni kell, hogy ezen kollégák havi számláit nem fogja kifizetni egyetlen politikus sem. Sokuk számára ez egy nagyon nehéz csapdahelyzet, hiszen magánemberként rokonszenvet éreznek ugyan a kormánnyal, mégis van rajtuk egy egzisztenciális kényszer. Nagyon régóta meglévő probléma ez a magyar újságírók körében.

Az biztosnak látszott, hogy a példátlanul nagy történelmi győzelem után több műhelyben oszlik szét a jobboldali médiatársadalom, vagyis azok a kormánnyal szimpatizáló újságírók, akik a siker hangadói és kikovácsolói voltak. Szomorú fejlemény azonban, hogy pártosodunk, de hangsúlyozom ismét: a következő hetek fejleményeit mindenképp érdemes kivárni a véleményalkotás előtt.

- Hogyha jól vettem ki a szavaiból, ön nem is bánja annyira, hogy ezek a "billegő" műhelyek végül kisoroltak a jobboldali szövetségből.

- Huszonkét év sajtóban eltöltött idő után az a tapasztalatom, hogyha nem a jobboldal van kormányon, akkor nagyon kevesen vagyunk. Mikor pedig megnyerjük a csatát - és itt nem jobboldali újságíróként, hanem olyan emberként beszélek, aki sosem csinált titkot belőle, hogy a Fidesz-KDNP-re szavazott - hirtelen megszaporodik a sereg is. Ebben semmiféle minősítés nincs a részemről, ez a dolgok természetes rendje, ahol nagyobbat lehet harapni, ott a szájukat is nagyobbra tátják az emberek. Ezt értem, kétkedve tekintek azonban a jövőbe, mert nem látom, mi lesz ennek a vége. Olyan helyzetben, amikor ismét hittel, tűzzel kell küzdeni a közös célokért (mint például a Gyurcsány-korszakban), ezek az emberek hol állnak majd? Nekem és a kollégáimnak lehallgatták a telefonunkat, elolvasták az e-mail üzeneteinket, megfigyeltek bennünket, akadt olyan kollégám, akit rabosítottak is. Sok ehhez hasonló történetet tudnék mesélni a demokratikus baloldal kormányzásának idejéből, akkor azonban nem láttam ezeket az embereket. Már csak ezért is kell azoknak a társaságát keresni a szakmában, valamint azoknak a hitelét erősíteni, akik ezekben az időkben is ott voltak.

- A kilencvenes években dúlt médiaháború ezek szerint köszönőviszonyban sem volt a mostanival.

- Egyáltalán nem, hiszen a kilencvenes évek elején a háború tétje egy jóval szűkebb piaci környezetben folyt, ahol a napilapok kevés kivétellel az akkori baloldalhoz tartoztak. Főként a Magyar Televízió birtoklásáért ment a küzdelem, célja pedig a tájékoztatás feletti monopólium megszerzése volt. Jelenleg a nagyon erős politikai alapon létrejött jobboldali média felosztódása zajlik, de legalább kiderül, hogy ki hol áll.

- Változott valamilyen módon a Magyar Demokrata hangvétele az elmúlt időszakban történtek hatására?

-

Bencsik András

főszerkesztő úr több vezércikkben is kifejtette a szerkesztőség hivatalos álláspontját: nem titok, hogy a miniszterelnök pártján áll ebben a vitában. Én magam is osztom ezt a véleményt, és fontosnak tartom hangsúlyozni: bármit gondolhatunk egymásról - jobboldaliakról, baloldaliakról, szocialistákról, liberálisokról - egy dolog megengedhetetlen. Mégpedig az a hangvétel, amit Simicska Lajos az ország miniszterelnökével szemben használt. Mondhatunk vastagot a kocsmában, este kilenc óra után, de az ország egyik legnagyobb tekintélyű médiavállalkozójától az elhangzott kifejezések és hangnem megbocsáthatatlan. Ezek a szavak azóta is ottmaradtak a levegőben, és nem is kérdés, hogy nem Orbán volt az, aki először kardot rántott.

- Nagyjából egy éve, a Magyar Hírlapban megjelent írásában a hazai politikusok, közéleti szereplők felelősségéről beszél az ország külföldi megítélését illetően. Csavarnék egyet ezen a gondolaton, és arra lennék kíváncsi: ön szerint milyen felelősség terheli az újságírót a magyar ember saját országáról alkotott képét illetően?

- Ez egy nagyon fontos kérdés, melyet én is gyakran felteszek magamnak. Mint már említettem, huszonkét esztendeje, a rendszerváltást követő években kezdtem a szakmát, és az évek alatt sokszor változott a helyzet. Sajnos Magyarországon van egy egészségtelen médiaközeg: nálunk bizonyos történelmi okok miatt talán nagyobb az igény a hírmagyarázatra és a puszta tények minősítésére, mint más országokban. Emlékezhetünk rá, hogy már a Kádár-korszak híradóiban is kommentálták a külföldi témákat, és az emberek azóta is elvárják, hogy elmagyarázzák nekik a híreket. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem önállóan gondolkodnak, csak megszokták, hogy vannak a magyar sajtóban tényezőnek számító emberek. Talán a fiatalabb, 20-30 éves korosztályra már kevésbé igaz ez, de az idősebbekre még mindenképp. A rendszerváltást követően jobb- és baloldali hírmagyarázókra bomlott a társadalom, ami csak szaporította a bajokat, mert jelenleg mindenki a politikai szimpátiája alapján választja a bálványokat. Újságíróként ezt nem szeretem, de elfogadom, hogy politológusok és újságírók magyarázzák el azokat a dolgokat, melyeket politikusoknak kellene. Nézzen meg egy francia, német vagy brit televíziós adást és vesse össze a hazánkban működőkkel, rendkívül szembetűnő a hírfogyasztási különbség. Ezzel a helyzettel a felelősségünk is nőtt, folyamatosan ismerkednünk kell a nyugati módszerekkel, ám azt a hazai sajátosságokhoz illeszteni rendkívül nehéz.