Miklós Péter: A kommunista rezsim megrendszabályozta, kiiktatta az ellenszegülőket

A vörös diktatúra meghurcoltjaira, a kisemmizettekre, a családjuktól elszakítottakra is emlékeznünk kell február 25-én, ők is a kommunizmus áldozatai – hangsúlyozta Miklós Péter, az Emlékpont igazgatója.

„

Kovás Béla

elhurcolása volt az a jelképértékű esemény, mely eldöntötte Magyarország sorsát, hogy itt bizony szovjet-típusú és kommunista diktatúra fog létrejönni. Függetlenül mindattól, hogy 1945-ben a polgári és keresztény értékrendet valló Független Kisgazdapárt (FKGP) nyerte meg a választásokat a voksok 57%-ának a megszerzésével, a baloldali pártok, vagyis a kommunisták, a szociáldemokraták és a parasztpárt támadást indított a kisgazdapárt és Kovács Béla ellen” – mondta el portálunknak

Miklós Péter

történész, az Emlékpont igazgatója. Kovács Béla 1947 eleje óta volt a párt főtitkára, tehát vezető politikusa volt, a kormánypárt támogatását élvezte. A politikából nem akarták nyíltan kiszorítani, de ahogy Miklós Péter rámutatott, a hatalomba igyekvők és a diktatúrát kiépíteni szándékozók a szovjet megszállók segítségét vették igénybe, és a Szovjetunióba hurcoltatták a számukra kellementen Kovács Bélát. Képviselői mentelmi joga ellenére tartóztatták le az FKGP főtitkárát, aki nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében raboskodott. „Az ő elhurcolása már jelezte, hogy hamarosan új országgyűlési választások lesznek, majd 1947 augusztusában meg is tartották a kékcédulás választás néven elhíresült, szovjet ellenőrzés mellett, kommunista csalássorozattal tarkított voksolást. Ez vezetett el végül a kommunista párt győzelméhez, illetve ahhoz, hogy 1947-48-ban kiépülhetett Magyarországon a diktatúra” – részletezte Miklós Péter történész-muzeológus, a Szegedi Tudományegyetem oktatója. Hozzátette, azt, hogy a kormánypárt második emberét, akit mentelmi jog illetett meg, mégis bármiféle bírósági tárgyalás vagy ítélet nélkül egy idegen országba hurcolhattak, egyértelművé tette mindenki számára, hogy a Szovjetunió csápjai elérték hazánkat.

Igazoló bizottságok és népbíróságok a megrendszabályozásért

A mai napig nem lehet tudni, hogy mennyi áldozata volt a kommunista diktatúrának, s ahogy az Emlékpont igazgatója elmondta, az 1956 utáni megtorlásokkal kapcsolatban számos adat ismert például peranyagokból, azonban az 1944-45-től kiépülő rendszernek a sajátosságai még nincsenek feltárva teljesen. Miklós Péter emlékeztetett arra is, hogy nem pusztán a halálos áldozatokról lehet beszélni, hanem társadalmi csoportok és rétegek, bizonyos tulajdoni viszonyok között vagy életformát élőkkel szemben is fellépett a kommunista diktatúra. „Ha szűkebb környezetünket nézzük, 1944 végétől Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Makón – vagyis Kelet-Magyarországnak azon déli részét, ahova leghamarabb érkeztek meg a szovjet csapatok, és ahol a nyilas diktatúra el is maradt, mert hamarabb itt voltak a szovjetek, mint ahogy a nyilas hatalomátvétel megtörtént volna – itt felállították az úgynevezett igazoló bizottságokat és a népbíróságokat. Ezek a népbíróságok politikai alapon hoznak döntéseket, és kifejezetten az a céljuk, hogy azokat, akik akár a két világháború közötti időszakban vagy akár 1944-45-ben polgári, németbarát, netán pusztán kommunista-ellenes tevékenységet folytattak megrendszabályozzák” – magyarázta. A népbírósági rendszer 1946-tól már hármas dimenzióban működött: egyrészt szabadságvesztésre, másrészt politikai jogfosztásra, harmadrészt pedig vagyonuktól való megfosztásra ítélhettek embereket. „Hódmezővásárhelyen egy tematikus, a népbírósági pereket érintő kutatás során arra jutottak az Emlékpontos kollégáim, hogy kifejezetten a módosabb gazdák voltak a perek áldozatai a vásárhelyi tanyavilágban. Ennek egyértelmű oka, hogy a kisgazda pártot támogató polgári politikától, másrészt a tulajdonviszonyoktól eltávolítsák őket, vagyis a paraszi társadalom ellen is fellépett a rendszer. Másrészt nagyon sok személyes sors van, amelyek kötődnek a diktatúrához, például a Nagymágocson élő

Horváth Lászlóé

, akit háromévesen ragadtak ki nagyszülei karjából és hurcoltak el a Szovjetunióba, ahol egy árvaházban nőtt fel, majd a nehéziparban dolgozott, s anyanyelvét elfelejtve 1963-ban térhetett vissza szülőhazájába, és felnőttként találkozhatott újra a szüleivel” – közölte a történész. Éppen ezért nemcsak a világviszonylatban 100 millióra becsült áldozatról, nemcsak a több ezer tönkretett gazdákról vagy polgárokról, hanem azokról a gyermekekről is meg kell emlékezni, akiket elszakított a családjuktól a kommunista diktatúra.

Szegeden és Hódmezővásárhelyen is emlékeznek

Az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította.

A Csongrád Megyei Önkormányzat és a Csongrád Megyei Kormányhivatal február 25-i megemlékezése

17 órakor kezdődik, szónoka pedig

Wittner Mária

lesz, akit az 1956-os forradalom és szabadságharc idején tanúsított szerepvállalásáért a megtorláskor először halálra, később életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek.

Hódmezővásárhelyen szintén 17 órától emlékeznek az áldozatokra

, az Emlékpontban

Tőkéczki László

, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének tanszékvezetője emlékezik a vörös diktatúra meghurcoltjaira. A rendezvényt követően a meggyilkoltak, a börtönbe vetettek, a meghurcoltak emlékére gyújtanak mécseseket a hódmezővásárhelyi kiállítóhelynél.