Kortárs pogányság, avagy hódít az új magyar mitológia

Identitáskutatásról, kortárs ősmagyarokról és sámántáncról a Sámán sámán hátán konferencián az MTA-SZTE Vallási Kultúra Kutatócsoportja és az SZTE Vallástudományi Tanszék szervezésében. Povedák Istvánnal, a csoport tudományos munkatársával, az esemény egyik szervezőjével arról beszélgettünk, mi is az a kortárs pogányság és miért foglalkoztatja a történettudományok szakembereit.

- Lehet, hogy az én emlékeim csalnak, de mintha 10 évvel ezelőtt nem láthattunk volna lépten-nyomon rovásírásos várostáblákat, turulmadaras kitűzőket vagy hagyományőrző csoportokat. Mióta lett felkapott téma hozzányúlni a magyar mitológiához? Miért aktuális ma a kortárs pogánysággal foglalkozni?

Mielőtt a rovásírásos táblákat, turulmadaras kitűzőket a témához sorolnánk, érdemes hangsúlyozni, hogy ez az egész jelenségkör a magyar identitás tágabb jelentéstartalmának újradefiniálásához kötődik. A magyar nemzeti identitást a történelem során több olyan paradigmatikus törés érte, melyek hatására új válaszokat kellett adni olyan kérdésekre, mint mi a magyar, milyen a magyar kultúra, honnan ered a kultúránk, mik a kultúránk legfontosabb alapjai és építőelemei. Ez a folyamat a társadalom egy jelentős részét aktívan érintette, s ennek következtében nem csak egy útja létezett és létezik. Az elmúlt alig több mint két évtizedből kapásból említhetjük ilyen jelentős bevésődésnek az 1989-es rendszerváltozást, a 2004-es EU csatlakozást, de ezzel párhuzamosan a globalizációba való bekapcsolódást és az ezzel érkező értékpluralizmust is.

- Ezek a mitológiai szimbólumok beépültek bizonyos csoportok mindennapjaiba, mára egy egész iparág specializálódott arra, hogy dísztárgyakat gyártson, illetve eseményeket szervezzen ennek jegyében. Miért lehet az, hogy a magyarok (vagy legalábbis bizonyos rétegek) ennyire kapaszkodnak olyan távoli történelmi időkhöz, amiről nincsenek is pontos forrásaik? Ez egyfajta identitásválság?

Ezek a folyamatok - melyek összeadódva a 20. századi magyar történelem több olyan tragédiájával, melyekről 1989-ig nyilvánosan nem lehetett megemlékezni - eredményezték azt, hogy sok szubkultúrában erőteljesen visszafordulnak a magyar történelem bizonyos korszakaihoz. Ez egyfajta reakció tehát a magyar társadalomban jelenlévő válságtudatokra, köztük egyfajta identitásválságra is. Hogy miért pont az ősi múlt felé fordulnak vissza, arra viszonylag egyszerű a magyarázat. Minden népnek szüksége van az aranykor tudatára, mely kontrasztban van a jelen körülményeivel, mindazt tükrözi, ami a jelenben nem található meg. Így jelenik meg többek között több olyan elmélet, mely egy-egy népcsoport ősi, dicső származását, kiemelkedő történelemformáló szerepét akarja igazolni. Nem csak magyar sajátosságról van tehát szó és nem csak a kortárs kultúra sajátosságáról. A volt szocialista államok szinte mindegyikében megindultak hasonló folyamatok, ami logikus is, hiszen 1945 óta gyakorlatilag azonos volt a sorsuk, de a 19. századi romantika is hemzsegett a különféle kontinuitás elméletektől, az úgynevezett "őstörténeti csodabogaraktól" a környező etnikumoknál is. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az ősi korszakokról hiányos ismereteink vannak, s az űr gyakorlatilag szabadon megtölthetők.

- Milyen sajátos hitéleti elképzelésekben csúcsosodik ki az új magyar mitológia?

Ennek a borzasztóan széles jelenségnek létezik egy ténylegesen vallási vonulata is, mely vallási csoportosulásokat eredményez. Olyan vallási közösségek jöttek és jönnek létre, melyek közül több a táltoshit egyes elemeit éleszti fel, mások inkább ezoterikusak, például csakra vonalakkal, míg megint mások mindezekhez még keresztény tartalmakat is ragasztanak. Nehéz ezek között rendet tenni, mert mindegyik úgynevezett barkácsolt vallási jelenség, azaz egyéni-, kisközösségi szinten alakítják ki saját tanaikat. Éles határok nem mindig vannak közöttük, hanem egy jelentős szinkretizmus, összemosódás tapasztalható.

- Hogyan viszonyulnak a kortárs pogánysághoz a történészek? Van, aki e eszmék mellé áll?

Mi, akik ezen a konferencián jelen voltunk, nem ítéljük meg és nem ítéljük el. Nem azért jöttünk össze, hogy cáfoljuk, vagy éppen alátámasszuk az egyes elméleteket, hanem azért, hogy megértsük azok keletkezését, formálódását, hatásait a vallás és a kultúra különféle dimenzióira. Ebből a szempontból jól látható feszültségeket találhatunk az élet legkülönfélébb területein. A történészek és nyelvészek folyamatos küzdelemben állnak a jelenség hatásaként feltűnő történeti eredetkonstrukciókkal, a sumér-, etruszk-, japán-, hun- vagy éppen maja eredeztetéssel, míg a keresztény egyházak vezetői többször arra lesznek figyelmesek, hogy keresztény jelképek mellé új jelentést társítanak egyes csoportok. Így születnek Magyar Bibliák, Jézus pártus hercegről vagy Buddha magyar származásáról szóló elméletek, melyek érthető módon őket is reakcióra késztetik. Ez pedig óhatatlanul maga után vonja az összeütközést közöttük. Egy történész, nyelvész nyilvánvalóan sokkal érintettebb a témában és érzékenyebben is reagál rá, mint egy kulturális antropológus, vagy egy valláskutató. Míg előbbieknek kvázi egész tanítását, módszertanát, létjogosultságát vonják kétségbe az új ideológiák, utóbbiak sokkal inkább azok keletkezésére, működésére, megnyilvánulásaira és hatásaira koncentrálnak. Persze itt sincsenek éles határok, annál is inkább, mert magyar emberként kisebb vagy nagyobb mértékig, de a kutatók identitása is része ennek a folyamatnak. Vannak, akik elutasítják őket, mások bizonyos tanaikkal, céljaikkal szimpatizálnak, de léteznek kisebb számban olyanok is, akik "megtértek" és beolvadtak.