A drog árnyékában - a tükörbe volt a legszörnyűbb belenézni...

Harminc férőhelyes rehabilitációs központ nyílik Szatymazon, kibővítve a Szegeden telt házzal működő drogcentrumot. Leszokásáról egy korábban itt kezelt férfi mesélt a SZEGEDma.hu-nak: a heroinfüggőség naponta negyvenezer forintba került számára, lopással kereste meg rá a pénzt. Most ő segít a betegeknek addikciójuk leküzdésében.

A kilencvenes évek óta szignifikánsan növekvő kábítószer-fogyasztásnak kíván gátat szabni az évek óta formálódó, sokadik változatában visszaköszönő nemzeti drogstratégia, melynek tervezetéről jelenleg is szakértők bevonásával egyeztetnek. Megfigyelhető, hogy a fiatalok egyre korábban nyúlnak először kábítószerekhez, és előbb váltanak át az intravénás szerek használatára is. Határ menti nagyvárosként Szegeden sem jobb a helyzet az ország többi részénél, átlagosan minden harmadik fiatal kapcsolatba kerül valamilyen droggal. A helyi drogcentrum jelenleg tíz fővel üzemelteti rehabilitációs részlegét, de jövő év közepére Szatymazon is átadják azt a 200 milliós beruházásból létrejött bentlakásos otthont, amely további harminc fő ellátását biztosíthatja.

Nagy Katalin,

a Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drogcentrum munkatársa szerint tavaly körülbelül hétezer embert kezeltek – a drog mellett ebbe beletartozik az alkoholproblémával, játékszenvedéllyel hozzájuk fordulók száma is. „Elsődleges ellátási területünk Szegedre és térségére vonatkozik, de mivel a legközelebbi ilyen ellátó központ Gyulán, Kecskeméten és Pécsen van, így Bács-Kiskun és Békés megyéből is érkeznek hozzánk. Az utóbbi években egyre szélesebbre nyílik a társadalmi olló, a drogprobléma pedig főként a szélsőségeket: a szegényeket és a gazdagokat érinti” – mondta az alacsony küszöbű ellátásért felelős koordinátor. Előbbiek számára a kilencvenes években népszerű szipuzást felváltották az olcsón beszerezhető, kiszámíthatatlan élettani hatást kifejtő dizájner drogok, utóbbiak pedig a kemény drogokat is megengedhetik maguknak. Az út végén azonban mindkettejükre ugyanaz vár: a teljes szociális és egészségügyi leépülés.

Napi negyvenezer forintba került a heroin

Történetünk szereplőjét a cikkben

Tamásnak

kereszteltük át – neve elhallgatását nem azért kérte, mert nem vállalja fel múltját, hanem mert valóban új emberként kezdett élni itt Szegeden. Tamás tizenhét évet töltött a heroin fogságában, tavaly a padlóról felállva döntött úgy, hogy segítséggel lezárja életének ezen szakaszát. Most drogfüggők rehabilitációjában segédkezik, saját tapasztalataival igyekszik erőt önteni beléjük az újrakezdéshez. Kapcsolata a kábítószerrel tipikusan indult: húszas éveibe belépve a bulizás töltötte ki mindennapjait, melybe először a marihuána, majd a partidrogok (speed, extasy), végül pedig a heroin is beszivárgott. „A partidrogoktól másnapra kiürül az ember, magába süllyed - ennek ellenszeréül kezdtem használni a heroint. Az anyag nagyon drága, de egy gyermekkori barátomtól szereztem be, aki hitelre is adott, ha éppen nem tudtam kifizetni” – emlékezett vissza Tamás. Azonban a hitel sem tartott örökké, hónapról hónapra nőtt a szerre az igénye, melyet legális forrásból már lehetetlen volt finanszírozni. Budapesten burkolónak tanult, de félbehagyta, hogy alkalmi munkákat vállaljon.

„Kezdetben körülbelül kilencvenezer forintomba került havonta a kábítószer, de ez egy idő után a tízszeresére növekedett. Olyan munkákat kerestem, ahol naponta kifizettek, hogy legyen pénz anyagozni. Emellett ment a lopás: volt egy sofőr, aki körbevitt az országban, és megbeszéltük, hogy mire vadászunk. Loptunk áruházakból, elkötöttünk autókat, a végén kisteherautókra mentünk rá. Ezeken minél gyorsabban és egyszerűbben kellett túladnunk, a kocsikat elvittük a méhtelepre, ahol vasáron értékesítettük. Bagóért ment el az egész, átlagban harmincezer forintot fizettek darabjukért” – mondta. Függősége végére naponta(!) 40 ezer forintot költött a heroinra, és bár többször is belátta, hogy változtatni kellene, egyedül sosem sikerült előrelépni.

El kell jutni a mélypontra

„El kell jutni az abszolút mélypontra ahhoz, hogy belásd, segítségre szorulsz. Én körülbelül másfél évvel ezelőtt értem el ide: Budapesten ültem egy lepukkant, csöves munkásszállón, előttem volt az anyag, és én nem tudtam belőni, mert nem találtam magamon használható vénát, amibe szúrhatnám” – mesélte Tamás. Másnap besétált a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, ahol elsőre nem fogadták: jellemzően az utcáról hozzák be ide a betegeket, mivel ő saját magától érkezett, nem is vették komolyan. A rendelő folyosóján az orvos után futva magyarázta el az állapotát, majd miután az maga is meggyőződött róla, beutalta kezelésre. Az anyagról való leszokás iszonyatos fájdalmakkal járt, de végig a korábbi élete lebegett a szeme előtt, amelynek végképp hátat akart fordítani. „A szert metadonnal helyettesítették, amelyet egyre kisebb adagokban juttatták a szervezetbe, így csökkentve a függőséget. Legnehezebb a végén volt, nem a fizikai fájdalmak miatt, hanem mert végképp a hátad mögött kell hagyni az anyagot” – emlékezett vissza. A gyógyszeres kezelést követően ajánlották neki a szegedi drogcentrumot, Tamás szerint itt jött csak a java. „Tízen voltunk a rehabilitáción, nyolc fiú és két lány. A nagyobb részük környékbeli volt, amit furcsálltam: én tudatosan jöttem el Budapestről, hogy megszakítsak minden kapcsolatot az ottani, anyagos társasággal. Ha ott maradok, talán soha nem sikerül leállni” – magyarázta. Az első hónapban egy-két órákat aludt éjjelenként, az idegrendszere teljesen tropa volt, izomgörcsök kínozták. Nappal a fáradtságtól teljesen kába volt, alig tudta, mi folyik körülötte. Az ilyen gyakori, éppen ezért egy hónapos izolációval indul a kezelés, amely során a beteg szokhatja az új körülményeket, a szer nélküli világot. „Furcsa volt tiszta fejjel átélni az érzéseket, erre tizenhét évig nem volt eddig példa, hiszen anyagoztam, ha rossz kedvem volt, ha örültem, ha unatkoztam. A terápia során tükröt állítanak az ember elé, hogy lássa, mivé lett a drogtól. Ebbe a tükörbe volt a legszörnyűbb belenézni” – mondta Tamás. Egy ilyen szembesítés után kis híján megfutamodott, az egyik ápoló beszélte rá, hogy maradjon, és csinálja végig, amit elkezdett.

Van, akinek kell még egy pofon az élettől

Az intézetben töltött hónapok alatt példaképek segítik a betegeket a gyógyulásban, Tamásé egy szegedi srác volt, aki végigcsinálta a programot, párkapcsolatban él, és azóta is küzd. „Küzdeni kell, de nem az anyagfüggőséggel, hanem a berögzült viselkedési formákkal, amik vele jártak. Függők voltunk, és a hajlamunk mindig meg is lesz rá, ebben a tudatban kell felemelnünk a poharat akkor is, ha csak pár korty bort fogyasztanánk a vacsora után” – mondta. Neki sikerült, és jelenleg azon dolgozik, hogy másoknak is sikerülhessen: segítőként dolgozik a szegedi rehabilitáción, érintettként hiteles példát nyújtva a kezeltek számára. „Bent gyakran elhangzott ez a mondat: egyedül te tudod megcsinálni, de egyedül nem tudod megcsinálni. Ahhoz, hogy komoly motivációd legyen, lent kell hogy legyél olyan mélyen, ahol én is jártam, de aztán szakemberek segítsége kell, mert egymagad nem tudod kezelni a függőséget. Főleg a fiatalabbaknál gyakoribb a visszaesés a bulis életmód miatt - van, akinek kell még egy pofon az élettől, hogy megtanulja a leckét, de sajnos olyan is akad, aki sosem fogja” – mondta.