November elsején mindenszenteket, másodikán a halottak napját ünnepeljük – az emlékezés mellett ez egyben az Istenbe és az örök életbe vetett remény kifejezésének időszaka is.
November elsején ünnepli a római katolikus egyház azokat a szentjeit, akiknek nincs külön ünnepük a liturgikus kalendáriumban, illetve mindazon elhunyt híveket, akik – függetlenül attól, hogy az egyház szentté vagy boldoggá avatta-e őket – eljutottak az üdvösségre, azaz részesülnek Isten színről színre látásában. Ezzel az egyház az egyszerű hívek számára is kifejezi, hogy minden keresztény ember az üdvösség letéteményese és meghívása van Isten országába. A katolikus hagyomány szerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek, helytállanak. Ennek alapján beszélünk küzdő egyházról (Ecclesia militans), mely a földön élő lelkek közössége, szenvedő egyházról (Ecclesia patiens), mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas egyházról (Ecclesia triumphans), mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentekkor mindazon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba – írja a Magyar Katolikus Lexikon. Az ünnep a negyedik század vége felé jelent meg a bizánci keresztények között, 380 körül a pünkösd utáni első vasárnapon az összes vértanúról egy napon, együtt is megemlékeztek.
A halottakról való gondoskodás ősidőktől fogva jelen van az emberiség történetében, az ókori Rómában is külön ünnepnapot szenteltek az elhunytaknak, ez volt a feralia volt. Az egyházban
Szent Odilo
clunyi apát kezdeményezte, hogy miután mindenszentek ünnepén az egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes elhunytnak legyen a napja. 998-tól tartják az ünnepet, mely a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt, majd Róma a 14. században fogadta be. A szegedi tájon egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, amelyet perecbe foglaltak bele. Ez a mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet délután sírjaikhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. A Tápén sütött, briós formájú kis fonottkalácsnak kúdústuborék a neve.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.