Plesi: „60 év szépsége, hogy többgenerációs haver tudok lenni”

A hónapban töltötte be 60. életévét Pleskonics András vagy ahogyan sokan ismerik: Dr. Rock. A szegedi zenei élet meghatározó, örökifjú alakját a SZEGEDma.hu portrébeszélgetéssel köszönti e jeles alkalomból.

Nehéz őt egyetlen szakma vagy hitvallás mentén aposztrofálni. Volt már bölcs óvodás, szándékolatlan rebellis, általános és középiskolai tanár, színházi rendező, multifunkciós újságíró, gyalogos népművelő, rocktörténész, de rendhagyó drogpreventor is. Egy dolog azonban életútja összes szakaszában megtalálható – a zene iránti rajongás. Ahogyan

Pleskonics András

beszélgetésünk során mosolyogva megjegyezte, a dallamokhoz való kapcsolata minden bizonnyal intrauterin, tehát méhen belüli kezdetű. Annál is inkább, mert édesapja, az egykori pusztaföldvári iskolaigazgató szintén zenekedvelő ember volt, és fia ilyen irányú törekvéseit is mindig támogatta. „Egészen kicsi voltam még, akkoriban Csorvás-Petőfipusztán volt édesapám a helyi iskola tanító-igazgatója. 6-8 kilométerre laktunk Kondorostól, ahova időnként biciklivel átvitt a moziba. Ott találkoztam egészen kisgyerekként olyan filmekkel, mint például a Kék rapszódia vagy, ami nagyon megragadott és édesapám sokat énekelte később,

Offenbach

Hoffmann meséi-ből a Barcarola gondola-dal, amely borzongatóan hatott rám, akkor is a filmváltozatban, és azóta bármikor, ha meghallom” – mesélte első zenei élményéről.

Összeütközés a szocializmussal

Már gimnazista volt, amikor felfedezte a korban uralkodó politikai konstelláció engedékenységének határait. A tiltás alatt lévő Szabad Európa Rádió halkan és vigyázva ugyan, de gyakran szólt a család otthonában. Bár az édesapa rendszerint a hírek miatt hangolta be a magyar hatóságok által zavart adást, az ifjabb Pleskonics András a Délutáni randevú vagy éppen a

Cseke László

vezette Teenager party című műsorok révén megismerkedhetett a legnagyobb nyugati előadókkal, mint a Beatles, a Rolling Stones vagy

Ray Charles

. „Csodálatos emlék, hogy egyszer az akkori táncdalfesztiválokról ismert Atlantisz együttest meghívták a falusi művelődési házba. Ők magukkal hoztak egy Magyarországon tanuló, afrikai diákot,

Gabriel de Souzát

, aki egy afféle „soul man” típusú ember volt. Mi addig tulajdonképpen nem is találkoztunk még fekete emberrel élőben. A zenekar elkezdte játszani Ray Charles 'What’d I say' című számát. Ebben van egyfajta kiállás, ami az afrikai rituálékat idézi, és ez az extatikus jelenet engem annyira elkapott, hogy kimentem előre, megtéptem a kis fehér ingemet, és őrjöngve, sikítozva, a többi gyerekkel együtt önkívületben tomboltam a zenére. Rákövetkező hétfőn behívtak az igazgatói irodába. El kellett mesélnem a történteket, majd azt a konklúziót vontuk le az igazgatóval, hogy be kell írnom az ellenőrzömbe, a pusztaföldvári kultúrház zenei koncertjén Táncsics-gimnazistához méltatlan módon, magamból állati módon kivetkőzve viselkedtem.”

Szembesülés a munka világával

Nem ez volt az utolsó nézeteltérése a korabeli szocialista eszmerendszerrel. Az idő közben – szintén apai mintára – a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola biológia-földrajz szakán végzett tanár Orosházán megalapította tanítványai között a Deszka Színpadot, amelynek többek között tagja volt az akkor hatodik osztályos

Faragó András

, aki mára a Fővárosi Operettszínház közismert színésze. Egy évvel később Pleskonics András Orosházán kapott nevelőtanári állást. „A nevelést már korábban is nagyon, össznépi szinten fontosnak tartottam, biológiaórára lemezjátszóval mentem pályakezdő évemben, Gerendás községben. Ugyan nem zeneóra volt, de gyakran

Beethovent

hallgattunk kezdésként, és később is mondták a gyerekek, hogy az én óráimon szerették meg a komolyzenét. Orosházán, a kollégiumban összehoztam nevelési célzattal egy diákszínpadot, ahol

Kiss Annát, Eörsit, Brechtet

,

Bartókot

vagy a híres orosházi

Darvas József

műveit dolgoztuk fel, és komoly eredményeket értünk el. De hiába a dicsőség, amit az iskolának szereztünk, a láthatatlan hatalom úgy tartotta, hogy a fiataloknak politikailag is gyanús üzeneteket közvetíthetek. Behívatták a színjátszóimat, kérdezgették őket rólam, pedig nem politizáltam. Ennek ellenére megfigyelt ember lettem. Később tudtam csak meg, sok év után, hogy a megye három legfigyeltebb politikai ágense között tartottak számon. Mindez engem már akkor nagyon megviselt, fizikai tüneteket produkáltam, pánikbeteg lettem, féltem. Nem jártam tüntetni, nem voltam nagyhangú, és mégis megtaláltak maguknak.” Bár addigra Pleskonics András rendkívül sikeres és elismert, már-már kultikus helynek számító dzsesszklubot vezetett a Petőfi Művelődési Központban (a magyar dzsesszélet kiemelkedő alakjaival, mint

Tony Lakatos, Dezső Csaba, Bontovits Kati

vagy

Vukán György

), az orosházi negatív behatások végül távozásra késztették. Ismeretségei révén Békéscsabán, egy helyi kollégiumban kapott állást. „Fél vagy talán egy év után, mivel a diákszínházas rendezéseimet a békéscsabai színház akkori főrendezője látta, elhívott színházi titkárnak, majd rövid időn belül a színjátszó stúdió vezetését is megkaptam. Kiadványokat szerkesztettem, plakátokat intézhettem, közművelődésben munkálkodhattam, de a legbüszkébb arra voltam, hogy a színjátszó stúdió előadásait rendezhettem. Munkámat dicsérte még

Fábri Péter

is, színésznövendékeim között olyan egyéniségeket találunk, mint

R. Kárpáti Péter, Tóth Zoltán, Dóka Andrea, Horváth Margit, Faragó András (Topy)

, illetve a szegedi rádiósként is népszerűvé lett

Sövény Tibor

. Ez az időszak körülbelül két évig tartott, de arra elég volt, hogy a színházi világot megismerjem. Szerettem csinálni, de úgy éreztem, nem akarok ebben megragadni” – idézte a Békés megye kulturális életében szerzett tapasztalatait.

Irány Szeged!

Az újabb váltást a Békés Megyei Hírlap újságírói pozíciója jelentette. Itt Pleskonics először a kultúra rovatnál találta meg a helyét, majd 32 évesen, egy szerelem okán költözött Szegedre, és lett az újság kihelyezett tudósítója. Ezt követően a Tisza-parti város szinte összes médiumánál megfordult, – a teljesség igénye nélkül – dolgozott a frissen indult Körzeti Rádiónál, a Városi Televíziónál, a Telin TV-nél, később pedig a Webrádió főszerkesztője volt, annak első évében. „Ebből az egészből lett egy 'köz-Plesi', egy afféle kulturális güzü, egy gyalog-népművelő, aki egyszer Arany Pódium néven meghirdetett egy tehetségkutatót. Ezt műveltem évekig, mára már a fél világon, Dubajtól az Egyesült Államokon át Svédországig akadnak olyanok, akik első szárnypróbálgatásaikat az én aranyszínűre festett pódiumomon tették meg. Akkoriban nem voltak még a maihoz hasonló sztárkultuszok, egészen emberközeli dolognak számított ez. Jöttek a szülők, barátok, tanárok, és imádták a művészeti iskolák, hiszen a diákjaiknak, akiket megtanítottak énekelni, táncolni, színpadi fellépést tudtam biztosítani. Az akkori estjeimen olyan hírességek és kiválóságok szerepeltek, mint

Szirtes Edina „Mókus”, Papes Béla

, a mai Fool Moon acapella énekegyüttes néhány tagja,

Zsurkán Zsanett

és

Kerekes Ákos

, aki Németországban és az USA-ban futott be szép zenei karriert a country műfajban” – mesélte, hogyan vált a helyi kulturális élet szerves részévé, egy mindenki által ismert fogalommá, egyszemélyes intézménnyé a neve.

Mi fán terem a rock?

„A rádiós korszakom mellett azt az időszakot tartom a legsikeresebbnek, amikor még színházban dolgoztam, és jártunk ki színjátszó táborokba. Előfordult, hogy 50-60 gyerek is összegyűlt közösségépítő játékaimon. Hívtak is mindenfelé, mert nagyon össze tudtam kovácsolni a résztvevőket. Akik gyerekneveléssel foglalkoznak, kezdtek megjegyezni mint játékmestert, lélekre ható embert. Hagytam, hogy a gyerekek kiadják magukból a felesleges energiáikat, ordítsanak, sikítsanak, másszanak, fetrengjenek, de aztán jöjjön a felszabadulás, nevessük, vagy sírjuk ki magunkat együtt. Ebből nőtt az ki, hogy olyan szakemberek, akik drogprevencióval foglalkoznak, megtaláltak.”

Schád László

pszichológus és csapata több alkalommal hívta előadásokat tartani Pleskonics Andrást, aki egyéni módszerével könnyen meg tudta közelíteni a fiatalokat. A rocktörténet, illetve a jó dalok révén biztosított volt a figyelmük felkeltése, így a Jimi Hendrix-féle, tragikus esetek is – a maguk keserűségével és tanulságaival – könnyebben eljutottak hozzájuk. A szegedi egyetemisták között nagy népszerűségnek örvendő, immáron 8 éven és közel 5000 vizsgázott hallgatón átívelő Rocktörténet kurzus létrejöttéhez már csak egy nagy lépésre volt innentől szükség. „Egyszer támadt egy ötletem, amit fel is vetettem

Bagi Ibolyának

, gyermekkori jó barátomnak, az SZTE BTK Orosz Filológiai Tanszék akkori vezetőjének. Azt javasoltam neki, legyen ebből egy általánosan művelő kurzus. Nem is volt ez minden előzmény nélküli, hiszen korábban már volt egy dzsessztörténet speciális kollokvium az egyetemen,

Gallé László,

az Ökológiai Tanszék vezetője, illetve

Molnár Gyula

, a Molnár Dixieland Band névadója rendezésében. Az ügy folyományaként

Pukánszky Béla

oktatási rektorhelyettes meghallgatott, és bár elsőre furcsán nézett rám, végül megadta a lehetőséget. Meghirdettük tehát a kurzust, első alkalommal máris 300 főre, de már akkor egy órán belül betelt az összes hely” – mesélte a kezdetekről Pleskonics.

Dr. Rock 2013-ban

A rocktörténész manapság az Ifjúsági Ház keretei között dolgozik, ahol egy intézmény és egy segítő csapat hátterével, sokkal hatékonyabban végezheti mindazt, amit egész eddigi életében, magányos harcosként tett. A Szegedi Ifjúsági Napokon is részt vesz a civil falu programjában, a fesztivál saját rádiójában, sőt, az egyik éjjelen ő szórakoztatja majd a blues- és rockrajongókat a legjobb zenékből összeállított válogatásával. Saját elmondása szerint a fiatalok között érzi magát a legjobban, de vajon mi adja neki az erőt és motivációt ahhoz, hogy tartsa a lépést a huszonéves korosztállyal? „Van egy nagyon szép metaforája az életemnek. 4-5 éves korom körül, Békéssámson mellett, a Száraz ér partján volt kertész a nagyapám. Egy paraszt intellektus volt, olvasott ember, gyakran beszélgettünk vele a világ dolgairól. Barátja,

Rácz József

kilátogatott hozzá egyszer a tanyára. Nyár volt, az út porában, a dűlő úton raktam homokkal egy fából készült játék-szénás szekeret. Nagyon meleg volt, elbambultam, belefeledkeztem a lapátolásba, Józsi bácsi pedig megkérdezte: – Mit csinálsz, kisfiam? – Hát, Józsi bácsi, kezit csókolom, rakom ezt a szekeret. – Te idefigyelj, nézem egy ideje, hogy lapátolsz, de miért rakod még mindig, hiszen csurog már lefele róla? – De marad is rajta – válaszoltam koraérett bölcsek méltatlankodásával… Később értettem meg, hogy az élet valóban ilyen. Pakoljuk, pakoljuk, lecsorog már róla olykor, de azért valami csak marad belőle.”

Szuda Sándor