Szegedi könyvbemutató: robbanhat a Balkán, Nagy-Albánia a láthatáron + FOTÓK
2013. március 20., szerda
A délszláv háborúk befejezésével korántsem zárult le az egykori Jugoszlávia területén alakult önálló államok, népek közötti konfliktus. Koszovó önállósodása után folyamatban van Nagy-Albánia megalakulása, amely teljesen átrajzolja a Balkán térképét, átszabja a térségben uralkodó erőviszonyokat. Az ő példájuk is ékesen bizonyítja, az a nemzet, amely nem tudja reprodukálni magát, lehúzhatja a rolót.
Kedden este a Millenniumi Kávéházban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Szegedi Tagozatának szervezésében bemutatták
Juhász György
Mikor kezdődik a XXI. század? című könyvét, amely többek között ezeket a kérdéseket is feszegeti. A szerzővel
Domonkos László
író, újságíró beszélgetett. A kötet ajánlásából megtudjuk: „szerzőjének szilárd meggyőződése, hogy a XX. század végi Magyarország sorsa 1988 és 1992 között dőlt el.
Súlytalanságunk eredete
Az illegitim bal-, majd legitim jobbliberális hatalom föláldozta saját hazáját a privatizáció-dereguláció-globalizáció 'szentháromság' neoliberális oltárán. Meg sem kísérelték azt, hogy Magyarország saját útját járja, élve a történelemben ritkán adódó lehetőséggel, amit a rendszerváltás hozott. Az 1998 és 2002 között regnáló polgári kabinet csak lassítani tudta a gazdasági-társadalmi katasztrófa felé száguldó vonatot. Ezen 'rövid késést' azután jócskán bepótolták az őket követő álbaloldali-neoliberális, komprádor-újgazdag, nemzetidegen-nemzetellenes, maffiaszerűen működő, keresztapa vezetésű kabinetek (három is volt) triásza”. Juhász meggyőződése, hogy az uniós és NATO-stratégia csak fölváltotta a KGST-t és a Varsói Szerződést, Magyarországnak azonos súlytalanságot és kiszolgáltatottságot teremtve, „Drúzsba”-kötve még a visegrádi (V4-ek) rémálommal. A könyvből megtudjuk: bezzeg nem így járt el Szlovénia és Horvátország és főleg nem Koszovó, amely országokról (is) szól ez a kötet úgy, hogy „ők tartják a tükröt, amiben Magyarország – szilánkokra törve – látszik, miközben már egy évtized eltelt a XXI. századból is.”
Háború lesz, és lőn…
Juhász hosszabb időt töltött Szlovéniában, tanult Szerbiában, majd évekig Horvátországban dolgozott, ezért kiváló ismerője a délszláv térségnek, beszéli az ott élő népek nyelvét, irodalmárként otthonosan mozog kultúrájukban, és nem utolsó sorban politikai téren is rendkívül tájékozott. Nem véletlen, hogy a teljes Balkán-problematikát is teljesen másként, árnyaltabban látja és láttatja, mint az itthoni mondvacsinált politikusok vagy az önmagukat önkényesen szakértőnek kikiáltott „megmondó emberek”. Amikor a ’80-as években egy Jugoszláviáról szóló konferencián bejelentette, háború készül déli szomszédunknál, körberöhögték. Pedig mennyire igaza lett. Most is kinevetik, amikor arról beszél, hogy Magyarország nem rendelkezik kidolgozott nemzetpolitikával, nincs általánosan elfogadott és támogatott autonómiakoncepciója a határon túli magyar nemzetrészek számára, szomszédságpolitikája nulla, külpolitikájának érdekérvényesítő ereje dettó. Mindig is az volt a meghatározó, mit mondanak mások, egykor Belgrád, Pozsony, Bukarest, jelenleg meg éppen Brüsszel. A beszélgetésből kiderült, nemcsak a külpolitikánk felkészületlen és dilettáns, az emberek sincsenek tisztában azzal, mi zajlik a szomszédban, miért van az, hogy a szlovének és a horvátok privatizációja sokkal eredményesebbre sikerült, mint a miénk, miért keres egy ottani tanár háromszor annyit, mint egy magyar. Magyarország soha sem használta ki az évszázados közös történelmünkből adódó lehetőségeket Szlovénia és Horvátország vonatkozásában, holott ezek az országok a természetes szövetségeseink lehetnének.
Nagy-Albánia a láthatáron
Néhány év múlva Juhász szerint a térségben nem Nagy-Szerbia fog létrejönni, hanem Nagy-Albánia, amely teljesen átrajzolja a Balkán geopolitikai térképét. A független Koszovó és Albánia egyesülésével a szkipetárok valóságos nagyhatalommá válnak, tudatos népesedéspolitikájuknak köszönhetően többen lesznek, mint a szerbek vagy a görögök, miközben nem kisszámú albán kisebbség él Montenegróban, Macedónia területén és Görögországban, Nyugat-Európában pedig mintegy 1,5 millió. A horvátok sohasem fognak lemondani a boszniai horvátok lakta területekről, mint ahogyan a boszniai szerbek is az első adandó alkalmat várják, hogy Szerbiához csatlakozzanak. A balkáni lőporos hordó tehát bármikor újra felrobbanhat, ismét alapos munkát adva ezzel a térképészeknek. Magyarország erre sem készült fel, hiszen az eddigi konfliktusokat, háborúkat is átaludta, egyetlen kínálkozó diplomáciai lehetőségből sem tudott profitálni. A hazai politikai lobbiérdek – különösen most, amikor Európa-szerte össztüzet zúdítottak Magyarországra – a külföldi magyar intézeteken keresztül tudna leginkább érvényesülni, de ezeket a lehetőségeket sem használjuk ki kellőképpen, mint ahogyan a kulturális értékeink bemutatása és megismertetése érdekében sem teszünk meg mindent. A meglévő intézményeket bezáratták, újakat nem nyitottak, miközben a személyzeti politikában mindenhol a kontraszelekció érvényesült, meg a sógor, koma, jó barát elv. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni ezekkel az intézményekkel, véli Juhász.
Szobrot Fekete Gyulának Koszovóban
Vajon melyik balkáni országban állítanának ma szobrot (nem is egyet) a mi Fekete Gyulánknak, nemzetünk lelkiismeretének, teszi fel a kérdést a szerző. Egyértelműen Koszovóban, mert nemzetünk egyik legnagyobb fia azért szállt síkra, amiért Koszovó tulajdonképpen létrejött. Az albán anyák nemritkán 6-8 gyereket vállalnak, a külföldön dolgozó 1,5 milliós albán populáció tagjai pedig minden elsején fizetésük egy bizonyos hányadát rendszeresen utalják haza, amit az ottani albán nyelvű iskolák, egyetemek és kórházak finanszírozására fordítanak. Az ő példájuk is ékesen bizonyítja, az a nemzet, amely nem tudja reprodukálni magát, lehúzhatja a rolót. A könyvbemutatón egy beszédes adat is elhangzott, 1920-ban nagyjából azonos volt az egykori Jugoszlávia területén élő magyarok és albánok száma, 430, illetve 450 ezer. Mára alig maradt 250 ezer magyar, az albánok pedig 2 millióan vannak. A beszélgetés során a vendégek arra is megpróbáltak választ adni, miért érdektelen a hazai lakosság többsége a határon túl élő magyar nemzettársai iránt, miért nem történt változás a magyar külpolitikában és történetírásban, miből táplálkozik a gyógyíthatatlan pesszimizmusunk, honnan erednek traumáink, miért nincsenek közös sikerélményeink, milyen következményekkel jár a jól körvonalazott nemzetpolitika hiánya. Az elhangzottak fényében megerősíthetjük: szomszédjaink tükröt tartanak elénk, amelyben az látszik, hogy a szlovénok, a horvátok, a koszovói albánok tudják, mit akarnak, s ebben a kérdésben nemzeti egység uralkodik, míg nálunk ellenerők hatnak, így pedig meglehetősen nehéz, szinte lehetetlen nemzetpolitikát csinálni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
