Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje Dudás Károlynak

A héten a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki Dudás Károly vajdasági írót, lapszerkesztőt, művelődésszervezőt, neves közéleti személyiséget Budapesten, majd a fővárosi ünnepség után december 13-án a szabadkai Magyar Főkonzulátuson is fogadást szerveztek tiszteletére.

A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést

Schmitt Pál

köztársasági elnök adományozta a Hét Nap című vajdasági magyar hetilap Táncsics Mihály-díjas fő- és felelős szerkesztőjének több évtizedes szépírói, újságírói, lapszerkesztői tevékenysége, valamint a délvidéki magyarság érdekében végzett közéleti munkássága elismeréseként. A kitüntetést Budapesten

Németh Zsolt

, a Külügyminisztérium politikai államtitkára adta át

Dudás Károlynak.

A Budapesten is elhangzott méltatást néhány órával később

Korsós Tamás

főkonzul olvasta fel a szabadkai konzulátuson. „Megbecsülni elsősorban azzal tudjuk nagyjainkat, ha értéküket felismerjük és elismerjük, ha munkájukat, eredményeiket észrevesszük, néven nevezzük, örömmel és tisztelettel felmutatjuk. Dudás Károly eddigi írói, kultúraszervezői és közéleti életműve számunkra, a magyar nemzet tagjai számára ilyen mérce, erőforrás és irányjelző tábla” – olvasható a méltatásban. Interjúnk a Vajdasági Magyar Kalendárium szegedi bemutatóján készült. - Az öröm mellett kicsit szomorúan vettem tudomásul a kitüntetést, hiszen ezeket az elismeréseket inkább a pálya második felében adják az embernek. Jobban esett volna talán erőm teljében megkapni, amikor írtam a könyveket, működtem a művelődési szövetségben, harcoltunk a lap meg a kalendárium megmaradásáért. De hát jobb később, mint soha. Természetesen örömmel fogadtam a kitüntetést, annál inkább, mert azt egyrészt az általam nagyra becsült Schmitt Pál köztársasági elnök úr ítélte ide nekem, másrészt Németh Zsolt régi barátom, akivel közel 30 éve ismerjük egymást, adta át.

- Kevesen vállalkoznak a mai pénztelen világban ilyen tartalmas kalendárium kiadására, amiről könnyen megállapítható, hogy nem lehet nyereséges, nem számíthatnak vele üzleti haszonra. Mégis, minden nehézség ellenére immár 15 éve rendre megjelentetitek.

- Kész csoda, hogy a 15. is megjelent. Volt már úgy korábban is, hogy nem lesz rá pénz, aztán valahogy mégis sikerült összekalapozni a rávalót. Ez alkalommal is az anyaország segített. Saját erőből meg magyarországi támogatásból sikerült megjelentetnünk. A kalendárium valóban a mi életünkről szól. Ha valaki egymás mellé teszi a 15 kalendáriumot, akkor meg tudja majd későbbi korokban is állapítani, hogyan is éltünk mi itt a Délvidéken.

- Az elmúlt 5 évben minden alkalommal Szegeden is bemutattátok a kalendáriumot. Miért fontos ez nektek?

- Rendkívül fontos, főleg most, az utóbbi időben. Azelőtt tényleg nem gondoltuk volna, hogy a határoknak nincs jelentőségük. Még mindig van, még mindig várakozni kell. Azt hiszem, eljön az ideje annak, hogy majd nem kell várakozni, és egészen összenő az, ami mindig is összetartozott. Most Szegeden mutatjuk be először a kalendáriumot, hiszen itt vannak a Délvidékről áttelepült barátaink, s ezért talán picit nagyobb örömmel is jövünk ide, mint valahova a Bánságba vagy a Bácskába. Természetesen majd ezekre a helyekre is eljutunk.

- A díjátadáskor megosztottad a jelenlévőkkel, hogy ebben az évben négy nagy öröm is ért. Elmondanád, mire gondoltál?

- Az első örömöm az volt, hogy az idén megkaptam a magyar állampolgárságot, sőt már azóta az útlevelet is. Most is ezzel jöttem. A második, amely tulajdonképpen az első helyen áll, megszületett Kata nevű unokám, aki már a Kárpát-medencében első magyar állampolgárként jött világra a Vajdaságban. Alanyi jogon kapta meg az állampolgárságot, hiszen a szülők már korábban megszerezték. Ő az igazi csoda. A harmadik örömöm, hogy 28 év után újra megjelent az egyik legfontosabb könyvem, a Ketrecbál, az első kiadást ugyanis alaposan kiherélték.

- Mi maradt ki belőle?

- Az 1944-es vérengzés körüli kis történet maradt ki, amit én aztán megírtam novella formájában is. Ezt a novellát most visszaszerkesztettük, így lett teljes a regény. A könyv elég hányatott sorsát is belefoglaltam a szövegbe. Az első kiadás 2 ezer példányban jelent meg, s most jönnek azok, akik még soha sem olvasták, hogy milyen fontos könyv ez. Jó, hogy 28 év után rádöbbentek. A negyedik öröm ez a kitüntetés. Nyilván egyikőnk sem azért teszi a dolgát, hogy kitüntetést kapjon, de ennek ellenére jól esik, ha az anyaország egyik első embere találja megfelelőnek és kitüntetésre érdemesnek munkásságomat. Igyekszem mindenhol elmondani, nekem jó néhány rangos magyarországi díjam van: Táncsics Mihály-díj, Berzsenyi-díj, Szabó Zoltán-díj, Magyar Örökség Díj, miközben egyetlen kitüntetésem nincs, még csak egy kézszorítás sem a kishazától, a saját közösségemtől. A Szakadó című riportkötetemről megállapították -, őrzöm a bírálóbizottság jegyzőkönyvét, valahogy kicsempészték és eljuttatták -, hogy kiemelkedően az év legjobb szociográfiai kötete, ám én még túl fiatal vagyok (éppen 30 voltam akkor), elsőkötetes, atyai tanítómesterem és egyik legjobb barátom Herceg János pedig akkor volt 70 éves, így ő kapta a Híd-díjat. Nem sajnálom tőle, hiszen megérdemelte. Ez is jellemző, hogy ő 70 éves korára kapta az első komolyabb irodalmi díjat. Két itthoni „ráfigyelésem” van, az egyik a Szirmai Károly Irodalmi Díj, a másik meg az Aracs-díj, amelyet tulajdonképpen polgári társulások adták. A hivatalos vajdasági, szerbiai vagy jugoszláviai irodalmi elismerések, díjak elkerültek, mint mondtam, még egy baráti kézszorításban sem részesítettek. Most is megkérdezték, hogy saját pártom, vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség terjesztett fel a díjra. Mondom nem, hanem az anyaországi barátaim - Schmitt Pállal az élen.