Lófara: Kasza Péter Ferenc válasza a városvédőknek

Nyílt levél v. Szilágyi Árpádhoz Tisztelt Elnök Úr!

Nagyon sajnálom, hogy belekeveredtem a Lófara körüli politikai vitába. Higgye el, a jogi kar épületének ablakaiból – miközben a hallgatóim éppen dolgozatot írtak – nagyon sokszor akár egy órán át is „gyönyörködtem” már a szoborban és környékében. Volt időm elgondolkozni azon, hogy ez a terület megérett-e a rekonstrukcióra. Szerintem igen. Ha a város lakosságát erről kérdeznék meg, valószínűleg a 80%-uk elismerné ugyanezt. Már csak a mikéntjét kellene kitalálni. Akár kompromisszumok árán. A városvezetéssel folytatott vitájukat a szegedi internetes oldalakon, így elsősorban a www.szegedma.hu portálon keresztül hosszú ideje nyomon követtem. Szakmai szempontból nagyon érdekelt az ügy, hiszen végre egy olyan „hallgatóközeli” eljárás, ahol szemléltetni lehet például a civil szervezetek ügyfélképességét, annak minden buktatójával. Nagyon megörültem, amikor megláttam az „Itt a határozat: a Lófara kegyeleti emlékhely!” című írást, alatta egy fényképpel, ahol egy papírt mutatnak be. (Jobban megnézve kiderül, hogy ez a Gách család levele, nem pedig a határozat.) A cikk címe azt sugallja, hogy valamilyen döntéshozó fórum elbírálta az ügyet. A cikk alatt a galériában megtaláltam az első hivatalos iratot, amit eddig ebben az ügyben láttam. Megörültem neki. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor megismertem ennek a tartalmát, és rájöttem, hogy közel sem az, mint amit a cím sugall. Csalódottságom vitt rá, hogy írtam egy hozzászólást. Ha olvasta, ez a „Tisztelt Szerkesztőség!” megszólítással kezdődött. Elismerem, hibáztam, hisz a „véres kard” kitételemmel akaratlanul megszólítottam Önöket is. Szombat reggelre úgy gondoltam, le is zárom magamban az ügyet. Ezek után tegnap meglepődtem, amikor Pintér M. Lajos (teljesen korrektül) megérdeklődte, hogy valóban én állok-e a hozzászólások mögött. Tájékoztatott arról, hogy birtokában van egy nekem szóló nyílt levél, amit közzé fognak tenni és meg kívánják adni a válaszadás lehetőségét. Ezt teljesen tisztességes eljárásnak tartom, bár, mint írtam, nem kívántam az üggyel foglalkozni. Most viszont újra magyarázkodni kényszerülök. Úgy tűnik, ez nálunk családi hagyomány. Nagyapám futballbíró volt, visszavonulása után szívesen írt kommentárokat vitatott játékvezetői ítéletekről a Délmagyarország hasábjain. A lelátókon a ’70-es években állítólag szlogenné vált minden egyes meg nem adott gólnál: „Majd a Kasza megmagyarázza!” Úgy tűnik, most én kényszerülök hasonló szerepbe. Hát, lássuk: 1, Már elsős egyetemista koromban, római jogból Molnár Imre professzortól megtanultam, hogy a normákat ius/fas/mos, jogi/vallási/erkölcsi kategóriákra lehet osztani. (Legalábbis a római jogászok szerint.) Mindegyik normatípus más formában ölt testet (törvény/szent írások/szokás), kikényszerítésükre más eszközök állnak rendelkezésre. Nem szerencsés ezeket keverni. Olyan, mintha egy focimeccsre kosaras trikóban, kézilabdával mennénk ki játszani. Aztán csodálkozunk, hogy már a kezdődobást lefújja a játékvezető. Esetleg pályára sem enged lépni ujjatlan mezben. 2, A kegyelet kérdése elsősorban vallási, másodsorban erkölcsi kérdés. Jogi kérdéssé csak a temetkezési törvény emelte. Félve jegyzem meg, de vallási aspektusból nagyon kíváncsi lennék Dr. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök vagy akár Dr. Erdő Péter bíboros véleményére. Utóbbiéra már csak azért is, mert egyházjogászként a jogi érvelés tudománya is a birtokában van. (Róluk még nem hallottam, hogy megszólaltak volna az ügyben, ha bármelyikük megtette, kérem, írják meg, hol lehet mindezt elolvasni.) A temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény létrehozta a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságot, ezzel az erkölcsi normák egy szűk körét jogi normává tette. A törvény és a hozzá kapcsolódó 146/1999. (X. 1.) kormányrendelet a Bizottságot nem túl széles körű döntéshozatali jogkörrel (hatáskörrel) ruházta fel. Ha, mint ahogy önök írják, a törvény szellemét is vizsgáljuk, arra a megállapításra jutunk, hogy az Orbán-kormány idején sem kívántak túl nagy mozgásteret biztosítani ennek a testületnek. Esetünkben mindez addig terjed, hogy a Bizottság határozza meg a kegyeleti emlékhelyeket. 3, A fenti, kegyeleti emlékhelykénti meghatározásnak az eljárási szabályai a jogszabályokból nem derülnek ki. Pedig nem ártana, mert a jogorvoslathoz való jog alkotmányos alapjog. Így amennyiben a testület határozatot hoz, akkor azzal szemben biztosítani kell a bírósághoz fordulás jogát. Ugyanis a törvény szellemének és erkölcsi tartalmának megítélése nem egy városvédő civil szervezet, nem egy egyetemi oktató, hanem a független bíróság, végső soron az Alkotmánybíróság jogköre Magyarországon. És ez így van jól. Ezt a Bizottság elnökének, Dr. Boross Péter egykori miniszterelnöknek ugyanolyan jól kell tudnia, mint a Bizottság elnökhelyettesének, Dr. Zlinszky János egykori alkotmánybírónak. 4, A Bizottság tartózkodott is attól – az Önök által közölt levél alapján –, hogy a szobrot övező kertet is határozatban kimondva a kegyeleti emlékhely részének minősítse, csak Katona Tamás szakvéleményét idézi ennek alátámasztására. Megjegyzem, hogy egy közigazgatási eljárásban a szakvélemény nem kötelező erejű, ugyanúgy szabad mérlegelés tárgya, mint az ügyfelek nyilatkozata vagy a tanúk vallomása. Az ügyben érintettek kérhetik ellenszakértő kirendelését is. Ezekben a kérdésekben a hatóság dönt. 5, Abban Önnek tökéletesen igaza van, hogy kegyelet tárgyában nem rendelkezem olyan tudással, hogy ilyen célra jött bármilyen bizottságnak tagja legyek. Én jogász vagyok. Hitvallásom az, hogy jogászként először ismerjük meg a tényállást, majd nézzük meg hozzá a pontos jogszabályszöveget. Ezek ismeretében próbáljuk a kettőt egymásnak megfeleltetni. Én ezért boncolgatom az átirat betűit, mint az ügyben ismert egyetlen hivatalos dokumentumot. Az emberek többsége viszolyog attól, ha bármely szakma képviselője (legyen az orvos, villanyszerelő vagy bárki) mélyen boncolgat a többség számára érthetetlen szakmai kérdéseket. Úgy tűnik, csak a jogászokon kérik ezt számon. 6, Ön felrója a Jogi Kar oktatóinak, hogy nincs merszük az ügyben nyilvánosan megnyilatkozni. Látja, én is csak abban az egy kérdésben teszem, ahol volt lehetőségem konkrét, hivatalos irat megismerésére. (Jegyezzük meg, hogy a jogszabályok alapján nincs is iratbetekintési jogom, tehát amennyiben bemennék bármely hatósághoz, az teljesen jogosan tagadná meg ez iránti kérésemet.) Kérdem én, hány valódi orvossal találkozott, aki egy telefonhívás alapján komplett diagnózist állít fel? Aki ezt teszi, azt kuruzslónak tekintjük. Erre a szintre szerencsére egyik kollégám sem kívánt lesüllyedni. 7, Oktatóként én a fentiek szellemében kívánok felelősségteljes jogászokat nevelni. Higgye el, nagyon nehéz mindezt olyan társadalmi közegben tenni, ahol a sajtó sokszor jogi kuruzslók véleményeit szajkózza, csak azért mert az a nagyközönség számára fogyasztható. Olyan közegben, ahol a jognak mint egyetlen állami úton kikényszeríthető normarendszernek az erkölcstől, vallástól való különbözőségét kell magyarázni egy nyílt levélben. A magam részéről már azt sikernek tartom, ha öt év alatt ez a joghallgatókban tudatosul. Az meg valóban a legkiválóbbak sajátossága, ha a jog ismeretében, tudásukat a jó erkölcs alapján használják. Bízom benne, hogy egyre többen vannak ilyenek. Végezetül engedjen meg egy személyes megjegyzést. Én úgy gondolom, hogy vallási, erkölcsi alapon senkinek nincs joga a személyes véleményét egyedül üdvözítőnek feltüntetni. Minden játékban el kell fogadni a játékszabályokat és azok szerint játszani. Nem pedig a szurkolókat hergelni egy-egy nekünk nem tetsző játékvezetői döntés nyomán. Erkölcsi magaslatokra csak azt emeljük, aki hajlandó elfogadni a másik érveit, a döntéshozatali joggal felruházott személy vagy szervezet határozatát. Tudom, Önöknek jobb lenne, ha a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság rendelkezne az ügyben döntéshozatali joggal. Ez azonban egy tíz évvel ezelőtti, jobboldali többségű parlament akaratából nem így van. Ezt a döntést pedig mindenkinek, így Önöknek is el kell fogadniuk. És felvenni a focimezt, a stoplis cipőt és focizni végre kézilabdázás helyett.

Szeged, 2009. július 16.

Üdvözlettel:

Dr. Kasza Péter Ferenc adjunktus