Búzaszem: ember vagy csak egy „alvadt vérdarab"?

Bolondok vagy különcök? Netán nekik van igazuk? - tette fel a kérdést Drimmer László másfélórás dokumentumfilmje, melyet december 10-én, szerda este mutatott be a rendező a Millenniumi Kávéházban. A mű címe: Búzaszem, témája szerint pedig egy tízhetes magzat temetésének kálváriáját mutatja be. A megrázó film a Védegylet szegedi csoportja által szervezett „Régi-új társadalmi konfliktusok a 21. században" című előadássorozat keretében jutott el Szegedre.

A szerkesztő-rendező bevezetőjében így indokolta témaválasztását: „Könnyű a téziseket hangoztatni - pl. hogy az élet a fogantatással kezdődik -, de egyáltalán nem sokan vannak, akik végig is gondolják, hogy ez a mondat mit jelent a valóságban. A filmem felhívja a figyelmet arra a fontos kérdésre, mely szerint ha a magzatot emberi lénynek tekintjük, akkor bizony őt jogok is megilletik." A 91 percben elmesélt történet során megismerünk egy fiatal házaspárt (Helga és Örs), akik első gyermeküket még tízhetes magzatként spontán vetélés során veszítették el. Amikor - hittel vallva a fogantatástól kezdődő élet elvét - szerették volna méltó módon eltemetni, rengeteg akadályba és értetlenségbe ütköztek. Csaknem két héten keresztül küzdöttek, mire a parányi test végre a temetőben nyugalmat találhatott. A magyar jog eddigi praxisában egyedülálló történet 1999-ben Vasváron játszódott le. A rendező által vezetett interjúk során a fiatal páron kívül megszólaltak a téma különböző szakértői is (régésztől a jogászig, filozófustól a lelkipásztorig), kifejezetten izgalmas adalékokkal segítve az eset továbbgondolását. A film nyitó képsorai egy kis temető sírjai között vezetnek el bennünket egy egyszerű fakeresztig, melyen mindössze ez a felirat áll: „Magzatunk 1999.". A fiatal párt hallgatva kiderül, mindketten többgyermekes családra vágytak és olyannyira várták első babájukat, hogy szinte a fogantatástól önálló emberkeként foglalkoztak vele: naplót írtak neki a fejlődéséről, értesítették róla a rokonságot. Sajnos, a szomorú vég hamar bekövetkezett, görcsök és vérzés után, 69 napi várandósságot követően Helga a kórházban elvetélt. A kórház orvosai nem adták ki a pici holttestet a szülőknek sem a szülészeten, sem a patológián. Az apa nem akarta, hogy a magzatot „biológiai hulladékként" elégessék. Mivel a jogszabály szerint 24 hetes kor vagy 500 gramm testsúly alatt az orvosok nem kötelesek kiállítani halottvizsgálati bizonyítványt, ezt nem is tették meg. A magzatot is csak a házaspár által megbízott jogász határozott fellépése után adták át, de akkor is csak a temetkezési vállalkozónak, nem a szülőknek. Örs ekkor megnézte az apró testet, mely a fejlődésben már azon a szinten volt, amikor megvoltak a testrészei és működött minden szerve. Egy kis urnában helyezték el a plébános által a temetőben kifejezetten ilyen esetekre elkülönített parcellában. A temetést nem vállalta el minden pap, aki szóba jöhetett volna, de a szertartást végül elvégző atya határozottan támogatta a házaspárt: "Ha a fogantatáskor valaki lelket kapott Istentől, hogyan zárhatnánk ki őt a temetőből?" A szülők történetét időnként a szakértők nyilatkozatai szakították meg, akik közül legtöbben igyekeztek - saját véleményüket megtartva maguknak - csak a kérdésekre adott szakmai válaszokhoz ragaszkodni. Ez azonban nem mindenkinek sikerült, s talán a film legjobb dialógusai éppen az érzelmeiket felvállaló riportalanyokkal készültek. A szakszerű válaszokat adó, de azért megértését konkrét segítő ötletekkel kifejező jogásznő; a bármilyen egyedi kívánságot teljesítő temetkezési vállalkozó vagy a teljes szívvel a fiatalok mellett álló, mégis csak püspöki engedéllyel temetni merő plébános mind emlékezetes figurái lettek e történetnek. Leginkább azonban mégis a pszichológusnő alakja marad meg a nézőben, aki - bár többször is hivatkozik rá, hogy ő is ötgyermekes anya - meglehetősen erős kifejezésekkel minősítette az esetet és a házaspárt. "Úgy érzem, ez az egész nem is a magzatról, sokkal inkább a szülőkről szólt, hiszen ez a túlzott felhajtás meglehetősen kirívó magatartást feltételez." A film talán legsokkolóbb mondata is az ő szájából hangzott el: "Hogyan is gondolhatott arra, hogy megnézi, hiszen abban a dobozban nem láthatott mást, csak egy alvadt vérdarabot?" Helga szerint a családok vagy az anyák többsége azért nem vállalja fel, ha elveszíti magzatát, mert ezt az élményt nagyon nehéz szavakba önteni mások előtt. A társadalom megítélése alapján is szinte szégyellnivalónak tűnik a vetélés, pedig - még ha szomorú is - egy természetes testi jelenségről van szó. Talán ugyanezért viselte meg az az extrém helyzet is a kórházban, hogy a várandós kismamák és az abortuszra érkezett nők egy szobába kerültek. "Borzalmas volt átélni, hogy míg mi minden pillanatban a magzatunkért aggódtunk, addig ezek a nők 11 perc alatt - amíg a beavatkozás tartott - könnyedén végeztek a sajátjukkal."

Először neki is fenntartásai voltak a férje temetésről szóló elképzelésével kapcsolatban, de utólag teljesen igazat adott neki. Amikor a második várandóssága során is előjöttek a görcsök és a vérzés, úgy érezte, jól döntöttek az első magzat tisztességes elhelyezésével, mivel a vele megélt tortúra adott erőt a további nehézségek felvállalásához. "Én tudom, hogy ő odaát figyeli a testvéreit és vigyáz rájuk." Igen, a testvéreit, akik azóta már négyen vannak. A film utolsó képein még csak egy kicsi lány totyog a temetőben a fakereszt körül, de a rajta és a szülőkön látható életöröm átsugárzik a nézőkre is. Megkönnyebbülve állunk fel székünkből egy nehéz, mégis szép történet végén.