„Önigazult” kereszténység

„És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.”

(Pál korinthusiakhoz írt első levele 13:2)

Jól emlékszem arra a hideg téli napra, amikor a köd dérré fagyott, a sóhaj metszőbb lett, akárcsak a fagy a levegőben. Szeged télbe burkolózott, mint nagykabátot a didergő polgár úgy vette magára a város a szürkület testes napszakát. Mit hurcolhatott egy gimnazista vállpár olyan görnyedten? Büszkeséget, konokságot, cinizmust és a mélyben rejlő sérülékenységet, félelmet, kétségeket, reménytelenséget. Karácsony volt, egy alkalom, ami meghittséggel kecsegtet, mégis a gyertyaláng múló melegségénél többet nem ígérhet. A görnyedt vállpárt én hordoztam, de csak a lelkemben volt megtört az élet, a büszke felszín talmi konoksága a világ meghódítását várta. Mit sem sejthettem arról, hogy nem én vagyok a hódító, ugyanakkor az én szívem örök hódítása épp azon az estén indul útjára, hogy amíg élek az, aki voltam örökre más legyen. Így léptem első ízben keresztény emberek közé, őszintén mondhatom azt, hogy tudatlanul: nem tudtam, hogy a keresztény emberek között Isten jelenlétével fogok találkozni. A nem emberi eredetű szeretet kötőanyaga úgy formálta egy egységé a jelenlévő hívőket, hogy az a só, és az a világosság ellenállhatatlan erővel vonzott. Így kezdődött a kereszténységem. Évekkel később egy ugyanilyen dermesztő télen, ahol a lehelet már láthatóvá válik, a téli csizmák kemény sarka kopog a macskakövek során, amikor már évek óta keresztényként éltem, akkor a Mennyei Apukám egyszülött fia Jézus a legnagyobb szeretetével, kitárt ölelő karjaival mondta el nekem: szeret. Ez volt minden, de ez akkor mindent jelentett. Ezen keresztül megértettem azt üzeni hogy elvesztettem az első szeretetet, elfelejtettem hogy Isten mennyire szeret, és már csak emberi erőmre támaszkodom, hiába a sok tennivaló, temérdek szolgálat, mennyei látás, a rengeteg beszélgetés Isten létéről, megváltásáról, ha én magam már nem emlékszem rá, hogy mennyire szeret, akkor mégis miképp képviselhetném Őt ebben a világban? Mindez egy életmentő műtét idején zajlott: elindult a munka a szívemben a létezés két világ között. A Menny és a Föld között létezni, minden nap gondolatban a Mennyei trón előtt állni úgy dicsérni Őt, imádkozni hozzá; hazavágyni a Mennyei honba és hálával elfogadni minden napot, amit még a Földön élek. Így kezdte megfogni Isten a Mennyei feszítő vasat, hogy addig tágítsa a szívemet, amíg kegyelmének teljessége apránként majd belefér. Az én DNS-em így változik Jézus képmására napról napra, s miként lesz önigazulttá a kereszténység? Ha minderről megfeledkezünk a mások életében, ha arra már elfogyott a hitünk, hogy a másikat éppúgy szereti lekötelezi Isten a szeretetének örök hirdetésére. Amikor elhiszem azt, hogy az őrülteknek már nem jár kegyelem. Ki látott olyat, hogy egy őrült jusson hitre, vagy épp egy hívő jusson őrületre? Amikor elhiszem azt, hogy a házasságtörők és elváltak másodosztályú hívők, amikor elhiszem azt, hogy létezik ember aki számára már nincs kegyelem. Ekkor önigazult leszek, de nem keresztény, mert a saját igazságommal átírom Isten igazságát, amiben felvitte a keresztfára az összes bűnünket, mindenkiét. Kész megbocsátani, bárkinek aki hozzáfordul. Kedves Olvasók! Az elmúlt időszakban újabb elköteleződést és pecsétet készített Isten a szívemre, hogy úgy szeressek, ahogy soha nem hittem hogy szerethetek, mert hiszem hogy nem én szeretek, de rajtam keresztül Isten az aki szeret. Így szeretni emberileg nem lehet, de Istennel ez a szeretet valóban csodákra képes.

Terhes Nóra