Nem temetni jöttünk

Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él; És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?

János evangéliuma 11:25-26

A temetői sírrendezés langymeleg időben nevezhető talán családi programnak, de keresztényként síremlékek között járni, már egészen más érzés, mint gyermekfejjel mit sem tudva arról, hogy evilági életünk után mi történik az emberi lélekkel. Ha élünk ezzel a feltételezéssel, hogy létezik emberi lélek, ami tovább él, sőt létezik emberi szellem, ami ha már életre kelt evilágban, akkor a lélek bizony a Mennyországban él tovább. Tehát azon a verőfényes délutánon, amikor a honpolgárok örömmel nyugtázhatták, hogy éppen a hét közepén egy ünnepi szabadnap szelte ketté a munkás hétköznapok monotonitását, sokan tanácstalanságba burkolóztak mi tévők lehetnének, még mielőtt véget is ér a sebtében érkezett ünnepnap. Mit kezdhet az ember egyetlen szabad nappal, ami éppen Szerdára esik és bár ősz lévén mégis langymeleg nyári hőmérséklettel ajándékozza meg a szabadba vágyókat? Ahogy ezen a nevezetes napon verejtékezve gyomláltam a szabad területen fekvő elhunyt felmenők emlékét őrző ortodox temető jellegzetes obeliszk síremlékeit, a mindig csendes, szabad füves területtel jól ellátott temetőben egyre több bolyongó alak tűnt fel a sírok között. Nem kérem, nem a holtak keltek életre, hogy a még élő szorgoskodókat riogassák. A tanácstalanul keringő alakok jó idő lévén kerékpárra pattantak, és meglátogatták a kuriózumnak számító szerb ortodox temetkezési helyet. Miközben dolgoztam tovább hallottam, hogy családomból a temetőt igen jól ismerők közül néhányan, készségesen szóba elegyedtek a bámészkodókkal, azt gondolván, hogy egy konkrét sírhely után, egy valamikor elhunyt hozzátartozó után kutatnak. Amikorra végül kisült, hogy mintegy látványosság a napfényben pompázó obeliszkek sora, és helytörténeti kutatás okán kerültek ide az alkalmi turisták, addigra a saját nagycsoportot képező családi síremlék történetéről kezdtek el beszélni hozzátartozóim. Végül a munka közben már csak azt hallottam, hogy ki, hova, ki mellé kíván temetkezni. Erre már magam is felegyenesedtem, mert a helyzet abszurditása valamiképp bagatellizálást kívánt. Gereblyével a kezemben közelebb léptem, hogy bekapcsolódhassak a társalgásba: „Tudniillik az elhunytak váltig állítják, hogy igen jó fekvés esik itt a földben.” A levegő egy pillanatra megállt, és a kedves idegenek még nem tudták eldönteni, hogy erre vajon milyen reakció lehet adekvát, de látva arcomon bujkáló mosolyomat a nevetés mellett döntöttek. Számomra valóban rendkívül abszurd gondolat, hogy az élők, mint valami kényelmes szimpla vagy éppen dupla ágyról csevegnek a sírhelyekről, ki hova kíván „feküdni”. Ezzel a legkevésbé sem az elhunytak emlékét, vagy éppen a hozzájuk kötődő tiszta, és fájó érzéseket kívánom meggyalázni, a legkevésbé sem. Ezek a valamikor titokzatos helynek számító holtak testét őrző helyek a temetők nem szállásadó helyek. Beismerem, hogy amikor az került szóba, hogy „ilyenkorra” már a szomszédos sírhelyeket az adott hozzátartozók rendbe szokták tenni, akkor én nem tudtam mást hozzáfűzni, mint hogy még kész szerencse, hogy eleddig a többi sírt nem ékesítették fel a közelgő halottak napi megemlékezésre, mert az lett volna csak az igazi „holtverseny”. Továbbá azt is beismerem, hogy ez egy igen csúnya görbe tükör volt, hiszen az imént említett gondolat is az élőkről szól, az ő szorgosságukról, rendszeretetükről, elhunyt hozzátartozóik iránt érzett tiszteletéről. Ez rendben is van. Az élőknek mégis úgy hiszem, hogy a felelősségük az evangélium ismeretéről szól, mert, az elhunytak megemlékezésének helye, a temető, nem az elhunytak tartózkodási helye. A temető többet beszél az élőkről, mint a holtakról, ezért van az, hogy időről időre, egy-egy temetkezési hely már megszűnik létezni, hiszen nincs aki azt ott eltemetettek síremlékeit gondozza, mert ő maga is túllépett már a földi pályán. A gyermekeknek úgy mondtam el, hogy van egy láthatatlan útlevelünk, amiben egyetlen pecsét van csak beleütve, de az Jézus Krisztus vérével, ez a mi belépőnk, ha elhisszük a megváltását a Mennyországba jutunk. Ilyen egyszerű lenne? Nekem sem volt egyszerű ezt elhinnem, de minden, ami megtörtént velem, az fokozatosan mélyíti bennem az említett hitet. Ha mennyei kincsről álmodom már csak egyről tudok álmodni, arról, hogy elmondhatom ezt az igazságot, mert tudom, hogy semmit sem hoztunk be ebbe a világba és semmit nem viszünk ki ebből a világból. Mégis mindazoknak, akik hisznek Jézus Krisztus megváltásában, mindenkinek kivétel nélkül van Mennyei lakhelye, amit már előre elkészített számunkra Jézus, az Őt szeretőknek, hogy így majd egy nap beléphessünk a végső nyugalom helyére. Nem kell a nyirkos, hideg, elhagyatott temetőben látni szeretteinket, akik már nincsenek köztünk, és nem azon kell nekünk élőknek lamentálnunk, hogy melyik parcellában kívánjuk maradványainkat elhantolni. Az evangélium hirdetése felelőssége mindazoknak, akik már megismerték azt, mert ez az egyetlen olyan üzenet, ami megtöri a testi halál misztikus voltát, hogy felfedhesse az örök élet titkát. Jelen cikkemet, egy jó barátomnak ajánlom, aki egy héttel ezelőtt azt kérte tőlem, hogy írjak valami szívet melengetőt, de tudva azt, hogy már Ő is vesztett el hozzá igen közel álló személyt, ahogy én is, és minden jelen olvasó többsége hasonlóképpen, én a Mennyre függeszteném tekintetünket a halottak napi megemlékezés közeledtével, mert innen a Földről még mindenkié lehet a Menny ígérte, ha egy ponton az életében elfogadja az evangélium üzentét. Az útlevél az örök halálból az életre, már le van pecsételve, hittel elfogadható.