A köztudatban élő hamis vélekedéssel szemben nem a Tiszából érkezik ivóvizünk, hiszen Szeged olyan szerencsés helyzetben van, hogy nem szorul a folyó vizére. Köztudott, hogy a szennyvíz megfelelő tisztítás után a Tiszába kerül – ez Szegeden sincs másképpen. Ami nemrég aggályokat vetett fel, hogy hormonok és más gyógyszermaradványok kiszűrésére nem alkalmasak a jelenleg használt tisztító eljárások, így ha az ivóvíz forrása és a tisztított szennyvíz végállomása a Tisza, akkor immár nem feltétlenül mondhatjuk, hogy minden szempontból tiszta vizet fogyasztunk. Szeged ivóvize azonban nem a folyóból, hanem 180-560 m közötti víztartó rétegből érkezik, amely jó minőségű, védett, több mint tízezer éves és megfelel a magyar és az európai előírásoknak is. Rendkívül tiszta vízről van szó tehát, és a szegedi ivóvíz ásványianyag-tartalma "megközelíti" az ásványvizét, de nem éri el. Csupán kismértékű tisztításra van szükség a fogyasztáshoz: az ammóniumtól és az arzéntől kell megtisztítani – tudtuk meg Bodor Dezsőtől, a Szegedi Vízmű Zrt. műszaki igazgatójától (alsó képünkön). A dél-alföldi vízminőség-javító program keretében a víz tisztítását meg fogják valósítani várhatóan 2012-re, jelenleg ugyanis 0,5 mg/l az ammónium ivóvízbeli európai határértéke, a mostani ivóvízben 0,7-0,8 mg/l körül található meg ammónium. A szolgáltatott víz arzén tartalma átlagban az egészségügyi határérték alatt van. Míg a főváros esetében hőségriadók idején gyakran hallani, hogy megterhelést jelent a hálózatnak a megnövekedett ivóvízfogyasztás, Szegedet ilyen veszély egyáltalán nem fenyegeti: a rendszer kapacitása ugyanis 100 ezer köbméter víz per nap, és ebben az évben a legmelegebb napok fogyasztása is alig haladta meg a 40 ezer köbmétert. Ivóvízellátásunk már több mint száz éves. Szegeden 1840-ben kezdődött el a váron kívüli csatornahálózat építése, igazi fellendülés azonban az 1879-es szegedi nagyárvíz után következett be: ekkor téglafalazatú csatornahálózat épült, melynek működőképességét jól mutatja, hogy 30 km még ma is üzemel belőle. Érdekesség: a csatornahálózat építése megelőzte az ivóvízrendszer kiépítését. Korábban fahordókba merték a vizet a Tiszából. A következő lépés egy kisnyomású, vezetékes ivóvízellátás volt, mely szintén a Tiszából táplálkozott, ám a hordalék miatt hamar eltömődött a vezeték, és a vízminőség sem volt már kielégítő. Az 1900-as évek elején merült fel a korszerű vízellátás igénye, és 1904-re valósult meg az a rendszer, amelynek része a Szent István téri víztorony és az I-es Vízmű is. 1903-tól mélyfúrású kutakból nyerik a környék ivóvizét, mára 85 ilyen kút üzemel összesen 7 víztermelő teleppel – ezek felelősek Szeged és Algyő ellátásáért, a hálózat együttes hossza 676 km. 4 üzemelő víztorony, összesen 9600 köbméter vizet tárol – ezek a horribilis számok jelzik, micsoda szervezőmunkát igényel egy nagyváros ivóvízellátása – tudtuk meg Bodor Dezsőtől.
