Ő teremtette meg a lovasíjászat sportágat, a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjének birtokosa s két világrekordot is felállított. Kassai Lajos lovasíjász visszavonultan él kaposmérői birtokán. A Kassai Lovasíjász Iskolát működteti, íjakat készít, bemutatókra jár. Vele beszélgettünk többek között az íjakról és a hagyományainkról.– Mikor dőlt el és miként, hogy ön az ősi magyar hagyományőrzés felé fordul, majd ezen belül is a lovasíjászat válik életformájává. - Még nem jártam iskolába, mikor édesanyám felolvasta nekem Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember című könyvét. Nemcsak magam előtt láttam az eseményeket, hanem részese, szereplője voltam a történetnek. Mondanom sem kell, hogy számtalan epizódot költöttem magamnak. És, hogy miért éppen a lovak, s az íj? Mert, őseink, a hunok a világ legnagyobb lovasíjászai. Vad vágták, tajtékzó lovak, feszülő íjak. Micsoda érzés! Olyan akartam lenni, mint ők. Félelmetes, halált megvető bátorságú harcos, egy igazi sasíjász… – Hogyan tudta megvalósítani magát az életformát? - Íjkészítő lettem. Meg akartam csinálni a rettegett honfoglaló magyarok legendás reflexíját, aminek hadisikereik jelentős részét köszönhették az akkori Európa legfegyelmezettebb és legképzettebb lovasíjászai. Cs. Sebestyén Károly fedezte fel, hogy a honfoglalás kori sírokból előkerült csontdarabok az íj markolatát és szarvát erősítették, majd Dr. Fábián Gyula rekonstruálta természetes anyagok felhasználásával az íjat. Szakítottam hát a hagyományos módszerrel, és azt mondtam, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. – Beszélne röviden az iskolájáról? Minek tudható be, hogy egy gondolat formát öltött, és egyre népszerűbb lett nemcsak hazánkban, de a világ több részén is. - Jelenleg Kassai-iskola Magyarországon kívül Felvidéken, Németországban, az Egyesült Államokban, Ausztriában, Kanadában, Új-Zélandon, Norvégiában, Angliában, Kínában, Görögországban és Bulgáriában van jelen. A lovasíjászat, mely egykor birodalmakat döntött meg, és birodalmakat hozott létre, méltatlanul merült feledésbe. Az általam testet öltött rendszer másokban is megfogalmazódott, így ez az új harci művészet zöld lámpát kapott a 21. század küszöbén. – Dél-Alföldön van-e bázisa az iskolájának, és ha nincs, lesz-e? - Jelenleg még nincs, de amilyen ütemben terjed a lovasíjászat, hamarosan lesz. – Mindenképpen szeretnék aktuális kérdésekről is beszélni. Én úgy látom, hogy a mai magyarság problémáját egyetlen hiánnyal lehet kifejezni, amely szimbolikus ugyan, de sokat mond: hiányzik a magyar virtus. Egyetért-e és ki tudja-e egészíteni e szimbólumot gondolataival? - Egy nép karakterét az érzelemhez és az értelemhez fűződő viszonya határozza meg. Amikor a magyar harcművészet a csúcson volt, vezetőink hideg fejjel döntöttek, és forró vérrel küzdöttek. Minden kudarcunk forrása az volt, ha érzelmeink háttérbe söpörték józanságunkat. Amikor a néplélek megbetegszik, akkor züllik egy nemzet néppé. Amikor a helyzet tovább romlik, a nép tömeggé süllyed. Egy ilyen állapotban a polgárok imádják a pénzt, a katonák félik a halált. A jó pedagógusok elhagyják a pályát és szégyen rendőrnek lenni. A kor, amelyben élünk, a civilizáció egyre magasabb szintjére repít minket, miközben a kultúra egyre elérhetetlenebb mélységű szakadékba zuhan. – Lehet, hogy az a magyar virtus hiányának az az oka, hogy nem tudjuk mi az áldozat, nem ragaszkodunk körmünk szakadtáig az elveinkhez, értékeinkhez? - Hogy kinek drágább rongyélete, mint a haza becsülete? Ez egy nagy kérdés. De amit én erről a témáról gondolok - egy nemzet felvirágzásához sok apró egyéni áldozatra van szükség. A munkában, a közösségben, a nevelésben hiszek. Itt nincsenek látványos véráldozatok, csak a mindennapi szívós kitartó munka.
