Egy tanítóról, pedagógusnapon

A nagyszakállú, keszeg embernek már csak emléke van. Ő volt valamikor a környék esze. Csendes szavú, bölcs öreg, tekintete szeretetet sugárzott. Rajongtak érte tanítványai.

Király tanító úr. Így említik ma is a régiek. Mindig egy kopott katonai hátizsákkal járt, abból kotorta elő a mindenkori meglepetést. Például a nagy zacskónyi meggyet beteg tanítványának; mert ha maródi volt valamelyikük, meglátogatta a legtávolabbi tanyában is. Agglegény volt, sosem nősült meg. Hírlett, hogy réges-rég jegyben járt egy fiatal tanítónővel, már az esküvő ideje is megvolt, amikor a menyasszony ágynak esett. Súlyos baj gyötörte. Az orvosok nem tudtak csodát tenni, elment békével. Az elárvult vőlegény sosem nősült meg. De lett sok családja: az élete részévé lett minden diák, és ő is szinte otthon volt valamennyi portán.

Minden szeptemberben, az első órán mesélt a hajdani egyházi iskolák évkezdő Veni Sancte-miséiről. De tudjátok – mondta hamiskásan hunyorítva –, ez ma már „avítt”. És csak azért is vigyázzt vezényelt, és csak azért is elmondatott egy imát. Soha senki nem tett emiatt panaszt a járási hatóságnál. Ha tett volna is, mit kezdhettek volna az öreggel? Egyszemélyes intézmény volt, tekintélye védte. És akkortájt egy pedagógusnak amúgy is megvolt a maga presztízse.

Sok jót, derűsebb időket a nemes hivatás művelőinek!

(Fotó: Fortepan, Lissák Tivadar)