Ellenállási stúdium, 1956: szabotázstechnikák egykor
Minden diktatórikus kor társadalma igyekszik megtalálni a hatalommal szemben az önérdekérvényesítés rafinált módjait. 1956 tragikus telén viszont ez már szinte lehetetlen volt. A fiatalok legalább egy vagány fricskáig eljutottak. De később ez is az ellenállás példaadó esete lett.
Az összeomlás sokkja után azok a diákvezetők, akiket még nem kasztlizott be a bosszúálló hatalom, villámtüntetések és szórólapakciók szervezésébe fogtak. A belügyesek azonnal lecsaptak. Ám mindig akadtak új jelentkezők a folytatásra. Aztán eljött az az idő, amikor már ők is elfogytak. Hiába, a félelem nagy úr… Ekkor az egyetemisták kieszelték, hogy tudják legalább jelezni az ellenállásukat: fogták magukat, és …
… polgazd órán egyszerűen kártyázni kezdtek a pad alatt.
Amikor a zsugát megunták, társasoztak, vagy regényt olvastak. A szocializmus politikai gazdaságtana az ideológiai nevelés alaptárgya volt az egyetemeken, tehát főbűnnek számított ezeket az órákat megszentségteleníteni. A hallgatói közöség viszont cinkos együttérzéssel reagált. Hamarosan a városiak is értesültek a passzív ellenállás eme különös módjáról. És mit tettek a párt- meg belügyi illetékesek? Semmit. Miután ez az akció egyszerűen nevetségessé tette a vaskalaposokat, úgy tettek, mintha nem tudnának róla. A város polgárainak többségét a diákos-csibészes fricska legalább egy pillanatra felderítette. A nevetés, mint tudvalévő, gyógyít.
Egy nagy csöndteremtő akció is zajlott a városban – ami túlmutatott önmagán. Spontánnak tűnt, de nem volt az: a terv suttogva terjedt, aztán egy decemberi délutánon…
… varázsütésre leálltak a villamosok.
A városmonográfia 5. kötetében erről ez áll: „1956. december 5-én 15 és 16 óra között nyílt néma tüntetés volt a városban, a hatalom minden erőfeszítése ellenére a villamosok és sok más jármű leállt, és csak igen kevés járókelő tartózkodott az utcán. Egy nappal később egyetemista csoportot oszlatott fel a karhatalom.” A szűkszavú leírás a dolog drámaiságát nem tudja visszaadni. Például a mélységes csöndet, ami az emberek és járművek mozdulatlansága után beállott. A megrendültség kicsalta többek könnyeit. Aztán december 7-én a rettegő helyi hatalom – egy szóval sem utalva a néma tüntetésre – falragaszokon szólította fel a városlakókat: segítsenek megfékezni a „rendbontást”. A válasz erre az volt: segíteni? Hát még mit nem! A diákok pedig a falragaszokat módszeresen letépték.
A 60-as években új üzemek telepítésével szűnni kezdett a szegedi ipar vegetálása. A kábelgyár, a gumigyár, az olajipar a munkaerőtartalékot felszívta. A bérek viszont elmaradtak a drágulás mögött. A feszültség nőtt, mind nagyobb lett az ellenállás. Kis villámsztrájkok zajlottak, csak nem így hívták, s a városi lap se írt róluk. Egy bizarr eset ezek közül: amikor a szegedi fémöntöde igazgatója…
… kényszerhelyzetben, önkezével vasat csapolt.
Ez úgy történt, hogy az öntöde munkásai megbeszélték: mivel hiába emelték fel szavukat többször a siralmas bér miatt, végső megoldásként tiltakozni mennek a „megyéhez”, méghozzá úgy, hogy testületileg hagyják ott a csapolás előtt álló kemencét. Tudták, persze, hogy lesz, aki helyettük csapoljon, hisz az igazgató munkáskáder volt, valamikor maga is fémöntő. És ő mit tehetett, levetette a direktori öltönyt, munkásruhát vett föl, és az szb-titkárral együtt beállt csapolni. A megtervezett bérkövetelő akció büntetlen maradt – hiszen egy egész öntőcsapatot nem lehetett kirúgni. Vajon a merész akcióhoz is a diákság volt az ős-példaadó? Alighanem. Szeged egyetemi ifjúságát mindvégig veszélyes gyújtópontként kezelte a diktatórikus hatalom.
(Fotó forrása: Fortepan)
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
