A csillagászati nyárra ébredtünk

Az „év tetején” vagyunk. Az ókori kultúrákban ez a szókapcsolat a nyári napfordulót jelölte: szlávok, kelták, germánok egyaránt ekként nevezték azt, hogy ekkor a leghosszabb az az út, amit az égen a Nap megtesz. Legalábbis virtuálisan; mert ugye, nem járja be ezt az utat a Nap, csak a Föld mozgása okán tűnik annak.

Ha valaki ma reggel fél 6 után 2 perccel az eget kémlelte – az égvilágon semmit sem észlelt. Pedig a napforduló, vagy ahogy a szegedi nép mondta, s Bálint Sándor megörökítette: a napfordulat pillanata volt, csak épp ez minden évben látható jel nélkül következik be. Valójában a csillagászok által kalkulált idő: azt a pillanatot jelzi, amikor a Föld forgástengelye éppen a legkisebb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. És ekkortól számítjuk a csillagászati nyár kezdetét – ami most igencsak forró idővel köszönt be…

A 2021-es év leghosszabb nappala a mai, s ebből következik, hogy az éjszaka, a sötét napszak viszont a legrövidebb. Valamikor, a régi időkben ez kiemelkedő ünnep volt. Az ókori bizánciak félévköszöntőt tartottak ilyenkor. A görögök viszont éppen ekkor kezdték az új esztendőt. A kultúrák legtöbbjében ősi szokások kapcsolódtak a naphoz, ilyen volt az éjszakai csöndes meditáció, virrasztás, amikor a mély csöndet olykor váratlan zajkeltéssel, dobolással, zengetéssel törték meg. Hajnalban aztán az emberek együtt köszöntötték a felkelő Napot. És volt még egy különleges rituálé: a tűzünnep, a meleget adó „égi tűz” köszöntése, s a tűzugrás, tűztaposás. Ez szintén az ősidők óta őrzött szokás, amit manapság már kevés helyen, és inkább csak Szent Iván napjának előestéjén gyakorolják – jobbára a vállalkozó szellemű férfiak.