Ember is volt

Cikkünk frissítése óta eltelt 6 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

(Pál Filippibeliekhez írt levele 2:5-8)

Mint a hűs márvány érintése, mint a lélegzet visszafojtott csendjének maradandó magánya, mint az időkerekének egy lassabb fordulata, nekem mindig ilyen volt gyermekfejjel apró léptekkel felérni a kőlépcsőkön, csak látogatóba betérni a felnőttek egy misztikus világába: a templomba. Megmártani az ujjam márványtartók jéghideg vizében, megérezni a súlyos tömjén felhő semmihez sem fogható aromáját, apró tenyerekkel simítani a lakozott padok sorát, végül feltekinteni a színpompás freskókra, magamban azon tanakodva, mit jelenthetnek az egyes fényűző festmények jelenetgazdag részletei. Vajon jelenthetett volna ez számomra bármit, ha hosszú évekkel később maga Isten meg nem érinti a szívemet és nem szól hozzám az Ő mérhetetlen apai szeretetével, Jézus emberi és Isten voltával egyidejűleg?

Szerény anyagi körülmények között berendezet szobában ültem, egy anyuka betegágyánál, ahol két szerfelett csintalan kisfiú cikázott a szoba négy sarka között, mintha minden négyzetméter egy kilométerkő lett volna, amit egy versenyfutásban kell legyőzni. Csak egy múló rosszullét tört rá az édesanyára, de az épp elég volt ahhoz, hogy ez idő alatt a szeleburdi gyerkőcök üstökösként szántsák fel a kopottas szőnyeg mintáit. Egy viseltes képeskönyvre lettem figyelmes, ami a komód szélén árválkodott, kezembe véve a könyvet megláttam, hogy egy szakadozott képes Biblia gerince feslett már meg idővel. Rongyos voltát jó jelnek véltem, talán sokat forgatták és még annál is többet nyűtték a lapjait, ezért ölt ilyen drámai külsőt. Ahogy belelapoztam már hallottam is az idősebb fiú Bálint ugráló lépteit amint az rikkantja: „Olvass nekünk valamit belőle!” Kár lenne tagadnom, hogy gyermeki öröm lett úrrá a szívemen, ahogy gondolatban én is ott kucorogtam a szőnyegen és kis lurkóként vártam, hogy megelevenedhessen a bibliai történetek egyike. Kérdeztem Bálintot, hogy melyik történetet szeretnék hallani, mertem remélni, hogy határozott válasszal lep meg és beigazolódik gyanúm, hogy nem elhanyagoltság okán, hanem éppen a gyakori használat miatt ilyen gyötrelmes a kezemben tartott könyv állapota. Bálint rögvest mellém ült és a könyv gerince mentén leggyakrabban tört oldalnál ütötte fel a képes Bibliát. Ellentmondást nem tűnő apróka mutatóujjak szegeződtek Jézus megfeszítésének a történetére. Azért a megerősítés kedvéért rásandítottam a témaválasztó ötéves kobakjára, aki egyértelműen értésemre adta, hogy megkötötte az ebet a karóhoz. El is döntöttem, hogy rögvest utána vesszük a feltámadás történetét is, csakhogy ragaszkodjunk a jelen aktualitásához is. Alig kezdtem bele a felolvasásba, amikor Roland, a kistesó, felpattant és a maga gyermekei módján tudtomra adta, hogy sürgős dolga akadt a mellékhelységben. Elmosolyodtam, mert tudtam, hogy Rolcsi a közel múltban tette meg a bili és a wc közötti gyakorta legyűrhetetlennek tetsző távolságot. Történetünk közepén járhattunk, amikor Rolcsi visszatért közénk, különösebb előzmények nélkül közölte velem, hogy Jézus „kakamatyi”. Miután sikerült visszaszorítani nevetésemet, eldöntöttem, hogy a szobatisztaság kedvéért félbeszakítom a keresztre feszítés pattanásig feszült pillanatait. – „Roland Drágám Jézus nem hinném, hogy „kaka matyi” lenne, szerintem nagyon is tudta, hogy mikor és hogy kell kakilni.” – bízva abban, hogy Rolcsi aktuális egyéni küzdelmét ezzel megkönnyíthetem. Tény hogy ekkor még nem számítottam rá, hogy egy öt éves farízeusi magatartással kell ezek után megküzdenem. Bálint csípőre tett kézzel rám parancsolt: „Jézus nem kakilt!”. A számomra ismeretlen tényt olyan komoly és megfellebbezhetetlen módon közölte, hogy ismét kénytelen voltam a feltörő nevetésemet megakadályoznom: „Bálint drága Jézus evett, lakománkon is részt vett, biztos emlékszel rá, hogy halat és kenyeret is evett, bort is ivott. Szerinted azzal amit megevett mi történt később?” – „.. de Jézus akkor sem kakilhatott!” – felháborodva szikráztak a gesztenyebarna szemek. – „Bálint és szerinted Jézus miért nem kakilhatott?” – „Mert Jézusnak nem volt feneke!!!” – ekkor már hasztalan lett volna visszatartanom a fékezhetetlenül feltörő nevetőgörcsömet.

A délelőtt hátralévő részében felfüggesztettük a feltámadás történetét, Jézus áldozata helyett ember voltát tárgyaltuk át: sírt, nevetett, aludt, evett, ivott, gyászolt, mulatott és nem mellesleg Isten volt, aki eljött hogy bűntelen életet élve értünk adja életét.

Hazudnék ha nem ismerném be, hogy milyen sokat tanulhatunk a gyermekek gondolkodásából és ezt már évek óta gyakorlom. Isten azért küldte el egyszülött Fiát, hogy megmentsen bennünket, és egyúttal szeretetét azon keresztül is demonstrálta, hogy szolgai formát öltve emberként született közénk Isten. Szinte felfoghatatlan, csodálatos, és elképesztő – ez minden amit erről mondhatok.

Kedves Olvasók! Kívánok Önöknek egy olyan hetet, amelyben nyitott szemmel járnak, és figyeljék úgy ezt a világot, mint amiben Isten is egykoron hasonló testben élt, és ugyanúgy megtapasztalhatott mindent emberként, ahogy mi magunk, hogy aztán önként adja értünk életét Istenként.

Default thumbnail
Előző sztori

Hétfőn megkezdődnek a magyar írásbelik

Következő sztori

Mobiltelefonos alkalmazás indult várandós kismamáknak

Legutóbbi hasonló cikkek