Hétköznapi keresztények

Cikkünk frissítése óta eltelt 7 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

A keresztény emberek többségében éppúgy hétköznapi helyzetekkel találkoznak, de hogy ki és hányszor tapasztalta már meg közülünk azt, hogy „küldve volt”, az a csepp a tengerben, ami beleömlik a hit óceánjába.

Egy időalagútba kerültem azon a hajnalon, képtelen voltam érzékszerveimmel befogadni, hogy este, éjszaka, vagy hajnal van. Csak azt tudtam, ahogy a peronon baktattam csekélyke poggyászommal, hogy éjjeli sötétség uralkodik, és az óra szerint hajnalodik: öt óra elmúlt és ismét Pestre tartok. Mégis fájó volt észlelésemnek a tudat, hogy akárcsak az előző este most is a pályaudvar peronján sétálok, és akárcsak az előző este, most is koromsötét a körülöttem lévő világ. Mézszínű csuprokat festettek a kandeláberek álmosan nyújtózó fénykörei a pályaudvar szurokfekete hajnalában, ami a zordon tél miatt nem hajnalhasadta, minden óraállás ellenére továbbra is éjszaka. A vonatszag semmihez sem fogható, átható jelenléte már körbeölel mire megtalálom helyemet, ahonnan feltekintve félig lehunyt szemhéjakat látok, amik mögött még a melegen hagyott vágyott ágyak párnái sorakoznak. Homlokomat az üvegnek támasztom és közben érzem, hogy erőt vesz rajtam az influenzával elegyedett elemi kimerültség, ami mögött napok, hetek, de a lelkem mélyén tudom hónapok, de beismerem most már évek állnak. Lassan fohászkodom Istenhez, olyan egyszerűen, olyan fölösleges körítések nélkül, ahogy a szívemen, de még csak a számon sem kell hogy legyen a szó, hisz immár egészen ismeri és érti azt.

Mit keresek itt ismét a vonaton? Kell, hogy legyen egy mélyebb oka, nem létezik, hogy ismételten pusztán egy szakmai konferencia áll a hátterében ennek a némileg irracionális döntésnek, hogy ilyen betegen makacskodom és utazok ahelyett hogy otthon maradnék és meleg citromos teát kortyolgatnék. Nagy sóhajokkal morfondíroztam Isten előtt, amikor a vagon szunyókáló csöndje egy pillanat alatt a múlté lett, immáron végérvényesen. Még nem láttam, de már velem együtt mindenki hallotta a csacsogó pirinyó lányka érkezését, aki anyukájával vette birtokba a szerelvényt. Az apró lábdobogás épp a velem párhuzamos székeknél állt meg, ahol a négy éves teljes öntudat már rögvest ultimátumba adta hogy az ablak mellett lesz a helye. Már mosolyogtam, amikor hangosan köztudomásra adta, hogy mennyire nagyon „úgy, de úgy”, igazán izgul, „mikor, de mégis mikor” indul már el végre a szerelvény. Lehunyt szemmel emlékeztem vissza azokra az évekre amikor pusztán a vonatút magában hordozta az apróka kalandozó lélek felfedezésének olthatatlan lángját, amikor még mindnyájan izgulhattunk a tudattól, hogy a vonat lassan elindul. Majd egy nagy zökkenéssel már neki is iramodott a hatalmas fémszerkezet, az álmoskás Szeged már mögöttünk, és előttünk a kora reggeli Budapest. Nekem jól esett a lányka csicsergését és vitalitását hallgatni, ahogy a széksorok között cikázik, pillanat alatt szivárványszínben tetszett minden ami előtte szürke és jellegtelen volt. Óvatosan oldalra pillantva az anyukájára tekintettem és akkor már tudtam, hogy a sapka alatt haj nélküli fejbőr rejtőzik, kicsit figyelmesebben szemlélve már láttam, hogy egy sápadt meggyötört arcból élénken villogó tekintet kíséri a lánya kiszámíthatatlan útvonalát. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam és kimentem a vasúti mosdóba: „Hát ezért vagyok itt Uram, az imádság megfellebezhetetlen ideje.” Imádkoztam hát az anyukáért a kislányért, az egész családért, az anyukának a gyógyulásáért, de legfőképp Isten szeretetének és gondoskodásának a megtapasztalásáért az életükben. Ceglédet már elhagytuk, amikor baljós kissé opálos tekintettel megszólított az anyuka. „Ne haragudj, meg tudnád mondani, hogy hol vagyunk?”. A kérdés kissé váratlanul ért, vajon az a kérdés, hogy vonaton ülünk-e, és hogy milyen irányba megyünk, esetleg rosszul lett a hölgy? Egy bölcs válaszra volt szükség, meg is érkezett a gondolatomba: „ A vonattal épp elhagytuk Ceglédet, Budapest felé tartunk.” Egy fájdalmas sajnálkozás következett, amiben kiderült, hogy elfelejtettek Cegléden leszállni, hogy a csatlakozást elérjék. Rögvest megnyugtattam, hogy ez bárkivel előfordulhat, és egy másik utas segítségével gyorsa akciótervet készítettünk a célállomás elérésére a Nyugatiból. Spontán beszélgetés alakult, aminek nagyon fontos része lett a megnyugtatás, a béketeremtés, a békétlen, önmagára dühös elégedetlen háborgó szívben. Hálás szívvel léptem le a Nyugati peronjára, nem volt többé kérdés mit kerestem ott azon a vonaton.

Mi hívők hétköznapi emberek vagyunk, ugyanazokkal a nehézségekkel nézünk szembe mint bárki más, ugyanakkor hitünk tárgya az aki soha nem volt hétköznapi. A keresztény emberek többségében éppúgy hétköznapi helyzetekkel találkoznak, de hogy ki és hányszor tapasztalta már meg közülünk azt, hogy „küldve volt”, az a csepp a tengerben, ami beleömlik a hit óceánjába. Végtelen hosszú történetek bontakoznak ki az élő víz forrásainak lelkeiből: a rendkívüli Isten hétköznapi embereiből.

Kedve Olvasók! Kívánok mindenkinek egy olyan hetet, amivel úgy tekint a környezetére, amiben nem a véletlenek sorozatát látja. Innen egy lépés lesz felismerni ennek a rendkívüli Istennek a szeretetét és gondoskodását hétköznapjainkban, és azokon túl egyaránt.

Előző sztori

Dolhai: fontos a megbízható társ

Következő sztori

Keddi programajánló: Isten tenyere alatt, partfalfórum és Magritte Szegeden

Legutóbbi hasonló cikkek