István a kalickában – Alföldi formát (b)ontott Szegeden + FOTÓK

Koppányékat keresztekkel döfték le, Feróék Trabanttal érkeztek - az István, a király rockopera, ahogy az a rendezői „márkanévtől” elvárható, formabontó és modern.

Alföldi Róbert

István, a király rendezését lehet szeretni, lehet utálni, de egy valamit biztosan nem: közömbösnek maradni iránta. A szünetben és a darab után mint

Aisa

kislányom nyula, szinte úgy forgattam a fülemet, hogy a tömegtől felém libbenő véleményfoszlányokból a lehető legtöbbet el tudjam csípni. Az „érdekes” jelzőt többször hallottam, volt gondolkodós „igen”, határozott „igen, igen” és ugyanez a „nem”-ből is. „A zene nagyon jó volt, de…” – mondta egy fiatal lány, akivel a rokonságából egy nagymamakorú hölgy szállt vitába, mert neki igenis nagyon, és ez a „Robi ügyes”. Egy bácsi a fejét rázta: „nem” – válaszolta a férfinak, aki a lányával jött el, és mesélte a tízéves forma gyereknek, hogy ő ott volt az elsőn, de ez is tetszik neki, mert görbe tükröt tart, amibe mindannyiunknak bele kell nézni néha. Na, ez az utóbbi gondolat állt a legközelebbi hangoltságban az enyémmel. Az „Istvánok” közül ez a produkció számít az első igazán újraértelmezett rockoperának.

Azzal a lánnyal, aki a zenét dicsérte, egyet kell érteni. Az Óbudai Danubia Zenekar Kesselyák Gergely vezénylésével zseniális produkciót nyújtott, külön üdítő volt, ahogy a Torda szerepét alakító Novák Péter is „beszállt a buliba”, miután révüléshez elszívott egy kis varázsfüvet (nem mellesleg a sámánok bizony használtak, használnak hallucinogén növényeket). Novák alakítása az erősebbek közé tartozott, neki csak az épp fenn említett nagy számával gyűlt meg a baja alig észrevehetően. Így volt ezzel egyébként a Koppányt alakító Stohl András is, akinek mintha elfáradtak volna a hangszálai, az Istvánnal énekelt Elkésett békevágy című számban számomra már-már az élvezhetetlen kategóriát érintette, nem beszélve arról, hogy kissé túljátszotta ezt a részt. Ugyanígy tett a botorkálva hajlító Réka is a Halld meg, uram a kérésem című zenénél. Tompos Kátya a többi dalnál viszont már a helyén volt – hang és játék tekintetében is. Udvaros Dorottya Sarolt szerepében jól megfestette a kegyetlen, ám politikailag roppant intelligens anyát. Az Udvaros-sanzonokat szeretem, de most az énekével egyáltalán nem fogott meg. A Gizellát alakító Radnai Csilla nagyon dögös volt, mikor az Unom a politikát című számot énekelte... Érdekes karaktert kölcsönzött Alföldi Asztrik főpapnak, akit inkább főgonosznak kell hívnunk a darab után. A címszerepet alakító Feke Pálé volt talán az egyedüli hibátlan produkció, de a Laborcot alakító Szemenyei János előtt is le a kalappal, ahogy hosszú másodpercekig kitartott egy hangot, míg felfutott a lépcsőn a zenekarhoz. Sajnálom, hogy nem lehet megemlíteni név szerint is a táncosokat, mert nekik is kijár egy főhajtás. Vári Bertalan koreografálásával a produkció lüktető vénáját adták, köszönet érte. Nagy Feró és Varga Miklós trabantos belépője annak minden kontextusával csillagos ötös osztályzatot érdemel.

Kalicka zárul, a koronán felemelkedik a kereszt

Az újraértelmezésre visszatérve: nem titok, maga a rendező is nyilatkozta a Délmagyarországban, hogy bizony szeretné bemutatni az aktualitását is a műnek, és azokat a sötét pillanatokat, amiket a „historizáló patina” amolyan konzervatív, birodalmi lépegetőként el akar fedni. Azt is mondta, fontosnak tartja, hogy a múltunkat úgy vállaljuk, amilyen volt, és hogy nem blöfföl a történelemmel, csak nem hajlandó szépíteni a dolgokat. Ez telitalálat a rendezésben. Az ember beleborzad, ahogy elképzeli, hogy valóban mennyi vér és erőszak töltötte meg a kereszténység és a hatalom szövetségét az évezredek során. És mindez azon a bizonyos görbe tükrön át miként ér el a mai korba, és hogyan csapunk a homlokunkra? Hát, például mikor beleüvöltik a nézők képébe a szereplők, hogy „unom a politikát”, és akkor eszünkbe jut, hogy nagyon is mai képek közt jött meg a Mercedesszel a külföld, hozta a leendő királynőt a seregével meg az idegen hitével, és az ország már két részre is szakadt, az egyik lázadni kezdett az új hatalom ellen, mire a másik kiirtotta őket. És az ember elkezd asszociálni unióra, kettészakadt országra, jobbra-balra, a sodródó tömegre, akit ha kell, kényszerítenek, megfélemlítenek stb. A végén pedig István nem mosolyog, az egyetlen díszlet – ami egyébként nekem különösen tetszett, pláne, hogy e képzeletbeli fejtetőn a zenekar játszott – a gigantikus, állványszerű magyar korona, melynek két oldalát magukra húzzák a szereplők, majd nekifutnak a rácsoknak, csüngnek rajtuk, és így éneklik el a Himnuszt, közben a korona tetején felemelkedik a kereszt…

Amennyire hitelesnek tetszik Alföldi nyilatkozata a sötét pillanatok bemutatásáról, úgy tapad hozzá járulékként a hiány és némi hiteltelenség is. „De akkor mi van ma?” A legfontosabb kérdés ugyanis, hogy mit helyettesítsek be az öldöklő kereszt helyére? És mit tegyen, aki Koppány csapatában akar harcolni és… mi ellen is? Mert ha az a kalicka, amit magunkra zártunk koronaként, a hatalom szimbóluma is, akkor ma bizony ez a hatalom a demokrácia, annak összes hazugságával, az elhazudott szabadsággal, a választott, pénzelosztó nagyurakkal és az előttük ácsingózó kisebb főurakkal. És akkor nekem azok a keresztek, amikkel Koppány hadait Alföldi rendezésében ledöfik, ma inkább dollár-, euró- vagy svájcifrank-jelek. És a ma Koppánya annyit tehet, hogy a függését minimalizálja, nem engedi, hogy birkának neveljék, és a pénz istenét szolgálja. Az engedelmes fogyasztó igát többek közt úgy tarthatja távol családjától, ha kidobja a tévéjét, számítógépét, és csak olvas és mesél. Akkor viszont nem láthatja az RTL Klubon Alföldi István, a király darabját augusztus 20-án, ahogy a szegedi előadások reklámjait sem, és ezt az írást sem olvashatná, de legfőképp fogalma sem lesz róla, hogy az amúgy „véres”, politikai bankók hogyan csordogálnak mindezek között… Na, menjen be szépen mindenki abba a kalickába! Tekintse meg a főpróbán készült fotóinkat!