Írjon nekünk

Kultúra

Szeged-illúzió á la Marton Árpád

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szeged hatása (nota bene: „effektje”) alatt lenni azt is jelenti, egy illúzió bűvkörében alkotni – vallja Marton Árpád (újság)író, kritikus, a Katolikus Rádió szegedi munkatársa, televíziós-rádiós alkotó és médiaetika-oktató. Szegedet olyan nőnek képzeli el, aki meggyötri azokat, akik szerelmesek belé.

Az Országos Könyvtári Napok keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával író-olvasó találkozóra került sor a Somogyi-könyvtárban október 4-én. Szegedem, Szegedem címmel folytattak eszmecserét a szegedi tollforgatók, Bene Zoltán, Marton Árpád és Sándor János, akikkel Veszelka Attila, a Szegedi Írók Társaságának elnöke beszélgetett. A SZEGEDma.hu Marton Árpádot faggatta.

– Az ilyen találkozók kapcsán mindig felmerül a szegedi írói lét mibenlétének kérdése. Mik lehetnek a szegediségnek az írott univerzumban megragadható jegyei?

– Egy kicsit olyan ez a kérdés, mintha az óceáni haltól megkérdeznénk, milyen sósvízi, a balatoni haltól pedig, hogy milyen édesvízi halnak lenni. Attól válik kérdéssé, ha kérdéssé tesszük. Szeged nyilvánvalóan ihlető közeg, ha nem volna az, nem kötődne hozzá olyan sok szerző Tömörkénytől Mikszáthon és Gárdonyin át Móráig. Nem hiszem, hogy deklarált dolog a szegediség. Az atmoszféra determinál, amibe születsz. Ugyanakkor érdekes: ez egyben csalóka egy atmoszféra! Ha leülünk a Dóm téren, hirtelen azt hisszük, hogy Velencében vagy Stockholmban vagyunk. Ez a tér egy fantasztikus illúzió, már az építői is annak szánták. Szerintem, ha a szegediséget meg lehet fogalmazni, inkább ők fogalmazták meg, nem is az írók. Azt, hogy mi itt tudunk lenni mediterránok, vagy akár középkoriak is.

Nő Tisza-nyakékekkel

– A Szegedem, Szegedem éppen egy Öntől származó írás címe.

– Veszelka Attila választotta ezt a beszélgetés címének, talán azért, mert rárímel arra a népköltészeti fordulatra, hogy „szerelem, szerelem”. Sokat gondolkodom azon, hogy Szegednek vajon van-e neme. Biztos vagyok benne, hogy nő, akinek a Tisza a nyakéke. Méghozzá olyan nő, aki meggyötri azt, aki szerelemes belé…

– A főváros-vidék ellentétet gyakorta felróják az országnak, mondják, például íróként működni Pesten sokkal könnyebb. Nincs ilyen érzése?

– Én nem tudnék máshol boldogulni. A kozmopolita fővárosban kevesebb mankót kap az ember ahhoz, hogy egy közösség örökségének adjon tónust.

Mankók

– Említene konkrétumot?

– Egyfelől az irodalmi örökségre gondolok természetesen. Mindig mondogatom, hogy a világirodalom legnagyobb írója szerintem Tömörkény. Furcsa lehet az én számból, mert nem vagyok paraszti író, de vannak olyan emberek, akikről nem tudunk eleget. Azután – nem csak irodalmi „mankó” – a tanáraim, kezdve az első magyartanáromtól, akit első szerkesztőmnek tartok, Dobcsányi Terka néni. Minden leütött sorom mögött ott van, vagy legalábbis hallom, mit mondana rá Szuromi Pali, akinek irodalmi stílusú esszégyakorlata nagy hatással van rám. Újabban szinte egyáltalán nem találkozunk a literátus újságírással, amit Nikolényi István csinált talán utoljára. Akkor is szeretek ehhez igazodni, ha egyesek szerint ma már korszerűtlen.

– És a jelen?

– Az ember – legalábbis én – nem akkor ír, ha rátör az ihlet, hanem ha van hová. Ezért is tartom nagyon fontosnak a Szegedtől Szegedig antológiát, mert ott az embernek évről évre erőt kell vennie a lustaságán, hogy produkáljon valamit. Nagyon fontosnak tartom Bene Zoli kezdeményezéseit, mind a Szeged effektet, mind pedig a szegedilap.hu-t. Mérhetetlenül megtisztel a bizalmuk, hogy bennem látnak valamit. Veszelka Attila meg is lepett, hogy mint szegedi írót hívott meg a beszélgetésre, mert nem tartom magam annak. Az írói lét nem egzisztenciális forma, hanem egy percnyi állapot, amikor írsz, akkor derül ki, hogy író vagy-e addig a tíz percig, amíg egy szöveggel foglalkozol. Sándor János pedig mindig nagyon lelkesen szokott reagálni, ha írok valamit, például beválogatja a Szegedi Próza Ünnepébe. Kilenc évig egy házban laktunk Darvasi Lacival. Szemérmes szomszédbarátság a miénk, amelyen nem fogott a távolság: ha látjuk egymást, ma is integetünk. Főleg a tárcáit szeretem, nagy tisztességnek éltem meg, mikor egy írásában reflektált egyik könyvemre. Ezt bátorkodtam egy ál-Szív Ernő-tárcával viszonozni, mialatt Laci épp kifelé hurcolkodott a házból. Akkor tudtam meg, mennyi klasszikus lemeze van. Ugyanakkor az az irodalmi közélet, amelyben ő hivatásos íróként rendszeresen részt vesz, tőlem teljesen idegen.

Médiaaszkézis

– Sok más – televíziós, rádiós, írott sajtós, kulturális szervező – tevékenysége mellett médiapszichológiát és médiaetikát is oktat a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Felnőttképzési Intézetében, illetve a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán, és könyve is megjelent a témában.

– A médiaetikával az az alapprobléma, hogy nem mennek el a gyökerekig, ezért éreztem azt, hogy erről nekem írnom kell egy könyvet. A szakirodalomban szinte minden kötet pragmatikus és praktikus, egyetlen kérdést nem vetnek fel, hogy mi a média dolga, miért jött létre, mit kell szolgálnia. Ha valamikor azt mondták – szűkített értelemben –, hogy a lét határozza meg a tudatot, most azt állíthatjuk, hogy a médialét határozza meg a tudatot. Ami a sajtóban megjelenik, aszerint emberek milliói-milliárdjai cselekszenek. A pszichiátriából is tudjuk, a kommunikációval gyógyítani lehet – például a segítő beszélgetésekkel –, de öngyilkosságba is lehet kergetni valakit azzal, ahogy vele vagy róla kommunikálunk. A kommunikációban derül ki, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, az elhangzott, vagy éppen ki nem mondott szavaink – Hamvas után szabadon – létet ronthatnak vagy javíthatnak.

– Mennyire látja tarthatónak a médiumok függetlenségéről szóló alapelvet?

– Ma már a politikai befolyásnál sokkal veszélyesebb az üzleti köröktől való függőség, ezeknek a politika is kénytelen engedményeket tenni. Nagyon becsülöm azokat, akik bátor és oknyomozó módon, a társadalmi kontroll szerepét vállalva írnak újságot, de a mostani vákuumban, a sajtótermékek mérhetetlen gyorsasága és mennyisége közepette nagyon nehéz megfontoltan és felelősen fogalmazni. Ezért én a médiaaszkézisben hinnék: vannak olyan körülmények, mikor nem muszáj megszólalni. A mai kommunikációs kényszer senkinek nem használ, Csoóri Sándor írja, hogy soha az emberiség történetében nem volt még olyan, hogy egyfolytában beszéltek volna, vagy hallgattak volna beszédet.

– Önmagába fullad a média?

– A jelen állapot feldolgozhatatlan, ilyen környezetben nem születhetnek mélyenszántó gondolatok, és a média elkezd saját magától is függeni, azoktól az elvárásoktól, hogy állandóan újat hozzon, ébren tartsa az érdeklődést. Így az emberek ingerküszöbét maga a média tolja egyre följebb. A közlés minősége pedig devalválódik. A függetlenség ebben a perspektívában azt jelenti, másképpen szólaljunk meg, vagy ritkábban, mert így lesz a szavainknak súlyuk. Azt a társadalmi párbeszédet, amit a média magához ragadott, vissza kell tudni vezetni a személyközi kommunikáció közegébe. Ha szemtől szembe nem aláznánk meg a másikat, a televízióba se tegyük, jóllehet ez utóbbi sokkal könnyebb, mert nem látjuk az arcát…

Kommentek

Hírzóna

Omega-kiállítás nyílik Szentesen

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

A látogatók az Időrablók című nagylemez 3,65 méteresre nagyított borítóján keresztül léphetnek be a kiállítótérbe.

Tovább olvasom

Hírzóna

Különleges kiállítás nyílik a szegedi Reök-palotában

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

Kompozit 2.0 címmel Balogh Csaba alkotásaiból.

Tovább olvasom

Hírzóna

Plácido Domingóval vacsorázott a Virtuózok szegedi zongoristája

Ez a tartalom archív! A cikkben szereplő információk a megjelenés óta megváltozhattak.
/var/www/szegedma.hu/web/stab/misi.jpg

Megjelent:

Szerző:

Balázs-Piri Soma New Yorkban adott koncertet.

Tovább olvasom

Aktuál